Úgy tülekedünk az óceánok mélyén vagy az Északi-sarkon, mint az aranyláz idején

Az elmúlt 75 évben korábban soha nem tapasztalt változások történtek a bolygón. Az életminőség, a várható élettartam, a népességszám és a GDP exponenciálisan növekedett, de látványosak lettek az ökoszisztémát érintő átalakulások is. Egyre szorosabb kapcsolat szövődik a gazdaságtudományok és a földtudományok között: az egyik a sikerességet, a másik ennek a sikerességnek a bolygóra gyakorolt hatását kutatja. A professzor közös kutatási területeik nyomán a Kék Bolygó Klímavédelmi Alapítvány törekvéseiről is egyeztetett Áder Jánossal és Kőrösi Csabával.

Kétféle tőkénk, a humán és a gazdasági tőke egyre gyarapodik, ami nagy ugrást eredményez a jólétben is. Ám lenyomatuk megjelenik a természeti tőkén, ami viszont romlik, és erre eddig nem fordítottunk elég figyelmet. Sir Partha Dasgupta szerint már az sem elfogadható, hogy míg egy autópálya használatáért díjat fizetünk, az óceánon való átkelésért, a víz használatáért nem; és jelenleg nem is lenne kinek. Pedig a befizetett összegeket ugyanúgy felhasználhatnánk az óceánok megóvására, ahogyan az utakat is karbantartják a bevételekből.

Sir Partha Dasgupta indiai származású brit közgazdász, a Cambridge-i Egyetem közgazdaság-tudományi emeritus professzora, a St John’s College munkatársa. A professzor május elején a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Teremtésvédelmi Kutatóintézetének vendégeként járt Magyarországon 2021-es könyve, A biodiverzitás gazdaságtana – a Dasgupta-jelentés magyar nyelvű kiadásának megjelenése alkalmából.

Dasgupta professzor szerint alapvető érdekünk, hogy az emberek felismerjék a természeti értékek fontosságát, hajlandók legyenek tenni ezek megtartásáért vagy fizetni a helyreállításukért.

Úgy gondolja, hogy valahogyan mérhetők ezek az értékek? A társadalmi megítélés könnyen megváltozhat az évek vagy éppen évszázadok alatt. Ön szerint létezik olyan megkérdőjelezhetetlen alapérték, amire azt mondhatjuk, hogy meg kell tartanunk?

Gondoljunk csak egy fontos tárgyra, amelyet a közösségben mindenki ismer, és amelynek értéket tulajdonítunk; mondjuk, lehet ez egy háborús győzelmet jelképező emlékmű. Pénzben nem mérhető az értéke, nyilvánvalóan nincs is ára. De ha valaki megrongálja, akár börtönbe is kerülhet. Tehát igaz rá, hogy létrehoztunk valamit, ami az ország vagy a közösség lelkét képviseli, és amit nem szabad megkérdőjelezni. De vajon mennyit ér? Az értéke nem mérhető. Mégis mindenki tudja, hogy sokat.

Vagy vegyünk például egy újonnan épülő vasúti pályát. Ennek a megvalósulása a közösség hangulatán, a közösség értékein is múlik. Alapvetően szintén nem mérhető, hogy mennyit ér, a válasz csak akkor születik meg, amikor a tényleges döntést meg kell hozni. Ha a sín olyan helyen halad át, amely fontos, esetleg egyenesen szent a lakosok számára, tiltakozni fognak. Ha áthelyezik a tervezett vasúti pályát, az többe fog kerülni. Lesz egy pont, amikor a döntéshozóknak mérlegelniük kell, mit választanak: a drágábbat, amivel kibékül a közösség, vagy az olcsóbbat, amit az emberek nem fogadnak el. Egy ilyen kérdés nemritkán csak hosszas tárgyalások során dől el, de eldől, megoldódik, összeegyeztethetővé válik a pénzbeli és a közösségi érték. Ha mégsem, akkor ott komoly konfliktus alakulhat ki.

Ezek a példák nemcsak helyi szinten, hanem globálisan is léteznek. Ki dönthetné el, hogy mi a fontosabb? Kinek a jólléte fontosabb?

Globálisan az a fontos, hogy Amerika hogyan dönt (nevet). Nap mint nap látjuk, hogy a világpolitika hogyan zajlik: hogy ki nyer, és ki veszít, az az alkupozíciótól függ, valamint attól, hogy ki kit és mennyivel tud megvesztegetni. Egyáltalán nem látom, hogy bármi történne azért, hogy valahogyan globálisan felügyelhetővé váljon a közös értékeink védelme. Szerintem felháborító, hogy ez nem történik meg, mert például az óceánok nagy bajban vannak. 100 évvel ezelőtt még nem voltak bajban, mert nem volt ilyen a technológiánk. Most már le tudunk fúrni akár öt mérföld mélyre, hogy felszínre hozzuk, amire szükségünk van. De ez egyáltalán nincs szabályozva. Eléggé botrányos, hogy az óceánok mélye ingyenesen hozzáférhető erőforrás.

Ami jelenleg történik, az olyan, mint az aranyért való tülekedés az Amazonas-vidéken. Vagy olyan, mint a telepesek nyugatra, a szabad, gazdátlannak tartott területekre való terjeszkedése 200 évvel ezelőtt az Egyesült Államokban. Ugyanígy zajlik ez ma is, csak az óceánokon vagy az Északi-sarkvidéken: az kaparintja meg a földet, aki előbb odaér, és akinek jobb technológiája van. Néhány ország előnyben van, például az Egyesült Államok és Kanada. India például nem vesz részt ebben a nyomulásban, mert nincs hozzá megfelelő technológiája. De a globális közjavakra vonatkozóan nincs kidolgozott szabályozás. Egyszerűen nincs. Pedig léteznek hasonló dolgok, amikre van!

Mire gondol hasonlóként?

Az éter és a rádiózás világa figyelemre méltóan szépen meg van szervezve, rendszerbe van foglalva. A telefonok működnek. Az internet működik. Ehhez óriási koordinációra volt szükség országok, földrészek, hatalmas távolságok között. De valahogy mégis sikerült. A természeti tőkével kapcsolatban ezt nem tettük meg.

Kuminetz Géza katolikus pap, teológus, egyházjogász, tanszékvezető egyetemi tanár, 2019 óta a Pázmány Péter Katolikus Egyetem rektora vezette fel az előadást. Miért foglalkozik egy katolikus egyetem a Dasgupta-jelentéssel? Kezdettől fogva szerettük volna a nagyközönség figyelmét ráirányítani erre a fontos munkára. Három gondolatot emelnék ki. Ezek a természet önértékével, a közjóval és a gazdaság közösségeket kiszolgáló szerepével kapcsolatosak. A természet eszközként való kezelése gazdasági és erkölcsi csődbe vezetik a világunkat. A Teremtő nem csak a fogyasztásra és a pusztításra szánta a természetet. A mai berendezkedés csak azt ismeri el fontosnak, aminek van ára, a természet önértéke pedig nem ilyen. Márpedig a természet szépsége és rendje a mű isteni mivoltának kifejeződése is. A közjó a katolikus egyház egyetemes tanításának egyik kulcsgondolata, és mint ilyen, felelős műveléssel és megőrzéssel valósul meg. A javakhoz való igazságos hozzáférésről, a kizsákmányolás elleni fellépésről Dasgupta is ír. A gazdaság végső feladata a katolikus egyház szerint a közjó előmozdítása, elítélendő az emberi kizsákmányolás vagy a szenvedést okozó működés. A gazdaság eszköz kell legyen az emberek szolgálatában, így a fejlődés fogalmának sem szabad pusztán a gazdasági előrelépést, az anyagi szükségletek kielégítését jelentenie. A fejlődés fogalma magában foglalja az erkölcsi természetű előrelépést is, a természeti és az emberi értékek tiszteletét helyezve előtérbe.

A gazdag vagy a szegény országok számára lenne fontosabb ez a szabályozás?

Ez leginkább a szegény országok számára fontos, mondhatni létfontosságú, mert különben a gazdag országokkal nagyon elszalad a ló. A szegényebb közösségek is használják a természetet maguk körül, ám általában nincs meg a technológiájuk ahhoz, hogy teljesen elpusztítsák.

A táj pusztulása hatással van az emberek érzelmi jóllétére. Mára már világosan látjuk, hogy a táj mennyire elengedhetetlen a mentális jóllét szempontjából. És mostanra jelentős szakirodalom is szól már arról, hogy a zöldterületekhez való hozzáférés mennyire lényeges. Mély biológiai és evolúciós okai vannak annak, hogy miért fontos ez a kapcsolódásunk.

Az érzelmi kötődés mellett természetesen ott van a gazdasági vetület is. A tájhoz kötődő, ott élő embereket (akik esetleg nem is tudnak arról, milyen ásványkincsen „ülnek”, vagy hogy mire használhatják ezt) elüldözik, az ásványkincset valaki más kitermeli, és meggazdagszik. Ez számomra intellektuálisan nem túl érdekes probléma, mert teljesen felháborít, sokat ezen nem kell gondolkozni.

Az érdekes kérdés ebben inkább azt megfigyelni, hogyan is zajlik az emberek elvándorlása és a kultúrák pusztulása. Itt ugyanis van egy olyan csavar, hogy ezek demokratikus szempontból látszólag rendben lévő történetek is lehetnek. Az emberek sokszor hajlandók eladni magukat. Képzeljünk el egy hatalmas tájat, ahol egy őslakos törzs él évszázadokon át. Kiderül, hogy a területükön ásványkincsek vannak, hamarosan megérkeznek a cégek képviselői, és már tárgyalnak is a törzsi vénekkel, hogy költözzenek el. Azt, hogy miként zajlottak ezek a tárgyalások, nem tudjuk. Vajon egyes törzsi véneket megvesztegettek? Ki tudja? A döntés megszületett, sokszor valójában legális keretek között. Nem voltunk ott, nehezen felfejthető folyamatok ezek.

De azt tudjuk, hogy Ausztráliában, Kanadában, az Egyesült Államokban 200–300 évvel ezelőtt nagyszabású kisajátításokra került sor. Talán szeszesitallal, talán kenőpénzzel, talán erőszakkal és fegyverekkel, ahogyan ezt a filmekben látjuk, és a történelemkönyvekben olvashatjuk. Így zajlott a föld és az erőforrások kisajátítása. Az embereket pedig elfelejtjük, mert meghaltak, gyermekeik, leszármazottaik máshová költöztek, máshol nevelkedtek. Úgyszólván eltűntek a pusztában. És ez nem csak a múltunk, ma is vannak ilyen kisajátítások és eltűnések.

Milyen időtávlatban lenne hatása annak, ha át tudnánk állni az ön által kutatott és népszerűsített, a bioszférát és az ökológiai tényezőket is figyelembe vevő gazdasági szemléletre?

Attól függ, hogy mely ökoszisztémáról beszélünk. Egyes ökoszisztémák öt év alatt képesek helyreállni, másoknak tíz év, megint másoknak pedig évszázadok szükségesek ehhez. Mennyi időbe telik, míg egy tölgyfa kifejlődik és megnő? Mennyi idő alatt állnak helyre a korallok? Mivel ezek sok összetevős, bonyolult folyamatok, azt kell feltételeznünk, hogy a változás is lassú folyamat lesz.

Ön mit tartana sikernek?

Ha kis léptékben is gondolkodhatunk, akkor már az siker, ha egy kis közösség újra tudja éleszteni a zöldterületeit. Ezt látjuk most Cambridge városában is. Tény azonban az is, hogy rengeteg az új épület, hatalmas informatikai központ épült, ezekhez képest pedig a zöldterületek aránya így is egyre kisebb Cambridge-ben. Elég sokat kell autózni, ha zöldbe vágyunk. És ez valószínűleg az egész világon egyre inkább így van.

Vannak városok, ahol viszont egyenesen alig vannak zöldterületek. Delhiben például nem látunk ilyeneket, még ha egyébként léteznek is, mert a város annyira szennyezett, hogy csak a szmogot látni. Delhi a világ egyik legrosszabb levegőjű városa. És mégis, egyesek büszkék erre, mondván, ez a gazdasági növekedést mutatja. Szóval ki vagyok én, hogy eldöntsem, mi a jó?

Az Ön által végzett munkát az Egyesült Királyság Kincstára finanszírozta. Van olyan konkrét lépés, amelyet az Ön jelentése nyomán megvalósítottak? Igazán érdekes lenne néhány példát mutatni.

Nem tudom. Mivel nem tájékoztattak ilyen lépésekről, kétlem, hogy voltak ilyenek. Erre nem kérdeztem rá, és azt hiszem, ennek az lehet az oka, hogy attól tartottam, hogy a válasz az lesz, hogy nem tettek semmit. És ezt nem akartam megtudni. Ez egyfajta pszichés védekezés a részemről.