Több hónap csapadék nélkül, belvíz 40 000 négyzetkilométeren, árvizek és folyószabályozás: a mezőgazdaságban keletkező szélsőségek egyre erősebben jelennek meg hazánkban. A problémák sok esetben igen súlyosak, ám lenne megoldás a vízmegtartásra, a jól működő szabályozásra és a sivatagosodás elkerülésére is. 5 balatonnyi vizet használhatnánk arra, hogy ne szenvedjen hiányt a mezőgazdaság, és az aszályos időszakokban is öntözhessünk. Hogy miként, arról dr. Koncsos Lászlót, a BME professzorát kérdeztem.

Az egyre súlyosabb aszályok, a szárazság és az idei gyorsan bekövetkező árvizek több kérdést is felvetnek. Például azt, hogy mit lehetne kezdeni az országban megjelenő vizekkel – úgymint a belvízzel és a csapadékkal –, és hogyan lehetne elkerülni az alföldi területek sivatagosodását. Ez a két jelenség ugyanis kétségkívül komoly problémát jelent a mezőgazdaságban, így ez a nehézség idővel az élelmezésben is felüti a fejét. Erre már most is egyre több példát láthatunk a gabona vagy a kukorica helyzetét ismerve.

Az Alföld egyes területein szinte már lehetetlen visszafordítani a sivatagosodást, ám számos területen még működhet a megfelelő öntözés, amely óriási terhet venne le a hazai mezőgazdaságról. A fő problémákról, a megoldásról dr. Koncsos László, a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem professzora beszélt a Greendexnek.

Kapcsolódó bejegyzések

Mérgezett Föld – Kétezer éve rosszul műveljük a földünk?

A Mérgezett Föld című magyar dokumentumfilm a termőföldünk pusztulását mutatja be – amiért nagy részt a mezőgazdaságunk vonható felelősségre.

A belvíz nehézséget okoz, noha épp ez a víz lenne a megoldás

Sokakban felmerül a kérdés, hogy a magyar vizeket, melyek vagy átfolyó, vagy belvíz, vagy csapadék formájában jelennek meg, miként lehetne bent tartani a mezőgazdaságban, illetve a talajban. Mi a jelenlegi vízkezelési gyakorlat? Hogyan tároljuk az országba bekerülő vizet?

A jelenlegi eljárás úgy néz ki, hogy lehetőség szerint száraz gazdálkodásra kell törekedni. Ez azt jelenti, hogy minden nálunk keletkező vizet minél előbb ki kell vezetni a folyókba. Ezek a vizek a megszokott módon belvizeknek nevezhetők, amelyek az Alföldön elég nagy területeken jelentkeznek. A belvíz az országnak a legnagyobb jelentőségű és kiterjedésű problémája, 40 000 négyzetkilométert érint, és körülbelül 600 millió köbméter belvíz keletkezhet. Ezt egy gigantikus csatornarendszerrel vezetik el.

Ennek a hosszúsága annyi, mint az egyenlítőé – azaz 40 000 kilométer – az egész országra vetítve, tehát hatalmas méretekről beszélünk. Ezt a nagy mennyiségű vizet nem lehet mindig visszavezetni a folyókba, mert a belvíz és az árvíz gyakran egyszerre keletkezik. Így a folyók magas vízszintje miatt átemelőkön kell bejuttatni a belvizet a folyóba, ez okozza a fő problémát.

Ez a belvízátemelő kapacitás, ami körülbelül a Duna vízhozamának felel meg, összességében 1000 m3/sec mértékű. Ennek a fenntartása és üzemeltetése jelent kihívást: ez a víz ugyanis eltávozik ezekről a területekről, később azonban – nem is sokára – hiányként jelentkezik.

Azt mondhatjuk, hogy a belvíz az a víz, amely akkor és ott, amikor és ahol keletkezik, felesleges, de később szükség lenne rá. A belvizes és az aszályos területek térképeire pillantva a területi egybeesés nyilvánvalóvá válik.

Nem a vízvisszatartás a kulcs

A belvízprobléma manapság – nézetem szerint tévesen – a megoldás kulcsaként jelenik meg. Sokan azt mondják szakértői körökben is, hogy a belvizet vissza kell tartani, és ez hozza majd el a megoldást. Az én véleményem szerint azonban nem erről van szó. A belvíz helyben tartása és tárolása helytelen gyakorlat.

A belvíznek ugyanis a műtrágyázás miatt nagyon magas a foszfor- és a nitrogéntartalma, tehát magas a növényi tápanyag-koncentráció, így eutrofizációs bombává válhat. (Az eutrofizáció a víz foszfor- és nitrogénvegyületekkel való feldúsulása, amely az algák és a magasabb rendű növényi életformák felgyorsult növekedését okozza, nemkívánatos zavarokat okozva ezáltal a vízben lévő szervezetek egyensúlyában és az érintett víz minőségében. – Szerk.). Szerintem a belvíztől meg kell szabadulni, de nem úgy, ahogy most tesszük, hanem leginkább tározással átmenetileg vissza kellene tartani, majd gravitációsan vissza lehetne vezetni a folyóba.

A mi megoldásunk a Műszaki Egyetemen, amit kidolgoztunk, egy más szlogenhez kapcsolható. Ez a vízvisszatartás helyett a vízkivezetés szlogenje. A Tiszáról vannak aktuális kutatási eredmények. Azt lehet mondani, hogy rengeteg víz folyik el a Tiszán, amit ki lehetne vezetni. Ez a téli hidrológiai félévben körülbelül 5 balatonnyi vízmennyiséget jelent, amellyel nem történik semmi.

Ezt a vizet felesleges, káros jelenségként emlegetik, holott a nyári hiányt fedezhetné.

A kutatás, amely megoldást jelenthet

A professzor és csapata kidolgozott egy olyan szabályozási rendszert, amely a szóban forgó problémát orvosolná.

Megvizsgáltuk azt, hogy mi várható 2100-ig az előrejelzések alapján, és hogy ennek a klímaváltozás néven ismert káros folyamatnak a kiegyensúlyozására mit is kellene tenni. Arra jutottunk, hogy ebből a feleslegesnek ítélt víztömegből körülbelül egy balatonnyi mennyiséget kivezethetnénk a Tisza mentén. 2,5 milliárd köbméter vízről beszélünk.

Ezt gravitációsan a folyó mellé lehetne vezetni, és ott átmenetileg tárolni, majd, amikor a belvíztől már megszabadultunk, a helyére lehetne vezetni ezt a vizet tározókba. A lehetséges tározókat szintén megvizsgáltuk.

Kapcsolódó bejegyzések

Málna helyett banán? – Merre tart a magyar zöldség- és gyümölcstermesztés?

Melyek azok a zöldségek és gyümölcsök, amelyeket hamarosan már nem fogyaszthatunk? Hogyan maradhat kiemelkedő Magyarország az élelmiszer-termelésben?

Milyen lehetőségek vannak a tározásra?

Nagyjából 200 000 hektárnyi terület lenne alkalmas morfológiai, talajtani, területi és egyéb szempontok alapján arra, hogy ott valamilyen víztározást létesíthessünk. Ez igen tetemes vízmennyiséget jelent. Sokan azt gondolják, hogy ezzel meg is oldanánk a problémát, ez azonban sajnos nem igaz. A tározók egyik funkciója ugyanis az lenne, hogy olyan mennyiségű vizet pótoljunk, ami megállítja a talajvízszint süllyedését. Ez a legfontosabb folyamat, amit most meg kell állítani.

A talajvízszint-süllyedés égető probléma

Ahhoz, hogy értsük a helyzet nehézségét, azt is látni kell, hogy a talajvízszint-süllyedés folytatódása milyen eredményekkel járhat. A talajvíz elveszítése ugyanis komoly következményeket hoz magával.

A talajvízszint süllyedése igen gyors, és nemcsak a hátsági területeken, hanem a Tisza-völgy egészében: a mértéke körülbelül 2–5 centiméter/év. Ez meglehetősen sok, főleg akkor, ha ezt az értéket megszorozzuk néhány évtizeddel. Ekkor kijön az, hogy gyakorlatilag elveszítjük a talajvizet. Ha pedig a talajvizet elveszítettük, akkor lényegileg irreverzibilissé vált a folyamat.

Ha azonban a fentebb leírtakat meg is valósítanánk, még nem állna meg a talajvíz csökkenése. Ezt a vizet pótolni kellene egy vízfolyás-, illetve csatornahálózattal, amely ráadásul elérhető, de másképp kellene üzemeltetni.

A foszforban és tápanyagban gazdag belvizet el kell vezetni, aztán a csatornahálózatot nem üresen hagyni, hanem feltölteni olyan vízzel, amelyet a mélyártérből, a háttértározókból vezetünk át ezekbe a rendszerekbe, és beszivárogtatjuk. Ugyanis egyrészt a leghatékonyabban a talajvíz tározza a vizet, másrészt ez a növényi vízigény fedezésének egyik fő forrása. Tehát nem szabad elveszíteni.

A fenti módszerrel az Alföldön körülbelül 6–7 ezer kilométer csatornát lehetne feltölteni. A probléma gyökere a vízpótlás hatótávolsága. Ez ugyanis nem túl nagy, és a talaj fizikai tulajdonságaitól függ: kötött talajokban kisebb, homokos talajokban nagyobb távolságra hat ennek a beszivárogtatásnak a hatása. Nagyjából azt lehet mondani, hogy ez a hatás az alföldi talajviszonyok között 1 kilométeren belül érvényesül. A csatornahálózat területi sűrűsége kb. 1 km négyzetkilométerenként. Ez pedig egy szerencsés motívum, és éppen ezáltal lehetséges az, hogy ha ezt a hálózatot folyamatosan töltjük fel vízzel a mélyártéri forrásból, megállíthatjuk a talajvíz szintjének süllyedését.

A mélyártérnek és a háttértározóknak jelentős a párologtatókapacitásuk is, ami javítana a hőmérleg problémáján, a légköri aszály jelenségén, a csapadékhajlamon. Tehát sokkal nagyobb eséllyel esne az eső, mint napjainkban.

Hidrológiai szempontból tehát a fenti rendszer megoldhatná a talajvízszint-süllyedését, a légköri aszályt és a csapadékhiányt is.

Ha adott a megoldás, mi a gond a gyakorlati megvalósítással?

A fentiek alapján tehát megoldódhatna a belvízkérdés, amely nemcsak a mezőgazdaságnak tenne rendkívül jót, de a talajnak és a természetnek is. Adódik a kérdés, hogy lehetséges-e a megvalósítás, és ha igen, ez mikorra várható?

A megvalósítás lehetséges, és előbb vagy utóbb meg is fog történni.

A 2022-es aszályos évhez, illetve az idei nyárhoz hasonló időszakok egyre gyakoribbá válnak a jövőben. Az aszály pedig olyan kényszer elé állítja az embereket, hogy szükséges lesz a rendszer kialakítása.

Gazdaságilag ez nem lenne nehéz, ugyanis ezeket a tározókat olyan helyeken találtuk meg, ahol nem kell töltéseket építeni, nem kellene új csatornákat létrehozni. A kivezetéshez nem kellenek gigantikus létesítmények, mert ezeket kis méretű műtárgyakon keresztül vezethetnénk ki. Ez egy szelíd árasztásos technológia. Akkor mi az akadály? Az egyik a szemlélet, amely a 19. században gyökerezik, és amelyet meg kellene változtatni. A másik probléma a mezőgazdaság ragaszkodása a megszokott termelési módszerekhez.

A változás kulcsa a támogatási rendszer. A mezőgazdasági termelés nagy táblás rendszereket alkalmaz, amelyeket a támogatási rendszer tart meg.

Ha valaki a tározás alapján kapna támogatást, amellyel enyhítené a mezőgazdaság 100 milliárdos kockázatát – ugyanis ennyi az aszályból származó veszteség –, létrejöhetne a fenti rendszer. Részben a saját területén való tározással járulhatna hozzá a probléma mérsékléséhez, és ezért pénzt is kapna. És ha maga a támogatás nem feltétlenül a búzához meg a kukoricához kapcsolódna, hanem a természetközeli használatokat is támogatnák, akkor a rendszer megvalósítható lenne. A számítások szerint nem is olyan hatalmas összeg kellene ehhez.

Az elsivatagosodás szélén?

Az árvíz idején egy ország fogott össze: rengetegen dolgoztak azon, hogy az árhullám ne okozzon komolyabb problémát. A 2022-es aszály azonban sokkal kevésbé mozgósította az erőket, holott rengeteg élelmiszer veszett oda. Itt ugyanis nem beszélhetünk olyan látványos dologról, mint az árvíz esetében, a hatása azonban katasztrófához vezethet, nevezetesen az Alföld elsivatagosodásához. Ha pedig abból indulunk ki, milyen szerepet tölt be az Alföld az ország élelmezése szempontjából, ideje kongatni a vészharangokat. Vajon megállítható még ez a folyamat?

A hátságokon már nem igazán. Ezek a területek ugyanis magasabban fekszenek, tehát nem lehet a folyót odavezetni. Mondhatjuk úgy is, hogy a hátságok vidéke „menthetetlen”, ennek a problémának a megoldása nem lehet elsődleges, bár most mindenki ezzel foglalkozik. A hátságokról elvezetett összes vizet vissza kellene tartani. Tehát a vízvisszatartás fontos faktor, de ha még ez meg is történne, akkor is olyan mennyiségű vizet kellene feljuttatni az „égbe” a folyókból, amit már nem igazán lehetne megcsinálni.

Számításaim szerint 40–50 m3/sec vízhozam az, amit folyamatosan felfelé kellene pumpálni: ez egy kis folyónyi mennyiség. Ennyi hiányzik a hátsági területekről, és ezt nem lehet megcsinálni egyszerűen műszaki megoldásokkal és a víz visszatartásával. Ezért az Alföld azon részére kellene fókuszálni, ahol a probléma orvosolható a víz jelenléte miatt, mert ott könnyen meg tudjuk ezt valósítani. Még forrásunk is van rá: ahogy mondtam, 5 balatonnyi víz, ennyi az, ami elmegy. Ha a csapadékosság megváltozna, és természetes módon, párolgással feljuttatnánk a megfelelő mennyiséget, a csapadék mennyisége növekedne, így talán visszafordíthatnánk ezt a folyamatot.

A nagy táblás földművelés a legrosszabb, ami a tájjal történhet: ott van gyakorlatilag a csodálatos önszabályozó rendszer, amelyet a természet alkotott, és amely beáll egy olyan (nem kedvező) egyensúlyra, ahol a talajvíz egyre mélyebbre húzódik, és onnan már nem nagyon párolog. Ennek a mellékhatása az, hogy ezeken a területeken egyre kevésbé megvalósítható a mezőgazdálkodás. Hiszen a csupasz föld nem tudja megtartani a vizet, sőt, az aszályos időszakokban ez egyre mélyebbre húzódik, és ahogyan fentebb említettük, egy adott ponton túl ezt már nem lehet visszafordítani. És ekkor bekövetkezik az elsivatagosodás.

Vizes területekből száraz, csupasz földek

Az, hogy mi vezetett idáig, egy hosszú folyamat része. Az emberek alapvetően téves sorrendben cselekedtek a mezőgazdasági területek kialakításakor, ami szép lassan a területek vízhiányához vezetett. De mi juttatott minket ideáig?

Az alapvető sorrend az volt, hogy először szerettek volna gazdálkodni. Az 1800-as évek elején nagy háborúk, napóleoni háborúk, óriási búzakonjunktúra volt, és a magyar birtokos osztály profitéhsége tulajdonképpen területéhséget is jelentett. Egy csomó helyet, amelyet víz borított, termőterületté kellett tenni.

A folyószabályozás lényege az volt, hogy a folyó hosszát lerövidítik, és a vizét a területről gyorsan elvezetik. Az összes olyan vizet, amely az adott területen akadályozza a mezőgazdaságot. Aztán az időszakosan megjelenő vizet szintén levezették belvízhálózatok révén, szivattyútelepeket építettek, és kiszárították a tájat. Az elsődleges probléma nem az éghajlatváltozás volt, hanem ez a kizsákmányoló jellegű természethasználat, amikor is figyelmen kívül hagyták az egyensúlyi problémákat. Egyszerűen nem számoltak a következményekkel, amelyek pedig meglehetősen ijesztőek.

Mit hoz a jövő?

Vajon milyen következményekkel jár a vizes területek lecsapolása és az ismétlődő aszály?

Megnéztük, hogy mit jeleznek előre a klímacentrumok: 14 modellt vizsgáltunk meg, angol, francia, svéd modelleket, arra voltunk kíváncsiak, hogy ezek előrejelzése alapján mi várható. Az látszik, hogy a csapadékos időszak kora nyárra tevődik át, a késő nyár meg iszonyúan aszályos. Télen sok víz lesz, ez a forrás nem fog kiapadni, de nyár végén az aszály még erőteljesebb lesz. Ez azonban nem egy megszokott tendencia.

Problémát jelent a kisvizek helyzete is.

Vannak olyan forgatókönyvek, amelyek szerint a nyári kisvizek esetében további 50 százalékos csökkenés várható. Ez rettenetesen sok. Ha ezek még kisebbek lesznek, akkor komoly problémával állunk szemben.

Ráadásul a legnehezebb nyári időszakban szeretnék pótolni a hiányzó vizet felszín alatti öntözéssel. Hogy ez mit is takar? Aszály idején a felszín alól szivattyúzzák ki a vizet, így öntöznek. De valójában ez csak felgyorsítja a folyamatot, hiszen tovább növeli a hiányt az egyébként is hiányos vízkészletből.

Sajnos megkönnyítették a hozzájutást a felszín alatti vizekhez, ez viszont nehezen pótlódik. Nem beszélve arról, hogy a fenti folyamatot (a klímaváltozást, a területhasználatot) súlyosbítja a felszín alatti vizek használata. Az pedig csak hab a tortán, ha a felvízi országok is felismerik a folyamatot, és tározásba kezdenek, sőt, ez inkább már múlt idő. El lehet képzelni, mi jut majd egy olyan alvízi országnak, mint Magyarország. A jó hír az, hogy ezt a gigantikus víztömeget, amely árvizek idején is belép az országba, ők sem tudják tárolni. Úgyhogy ezt a vízkészletet használhatjuk.

A problémát mindenki ismeri: az aszály, a sivatagosodás és a kisvizek hiánya nem új keletű, ám évről évre nagyobb kihívás elé állíthatja a mezőgazdaságot. A megoldás többfunkciós, választ ad a kihívásokra, a kérdés már csak az, mennyi figyelmeztető jel kell a döntés meghozatalához.

Kiemelt kép: canva