Vajon tényleg víznagyhatalom vagyunk?
Vajon tényleg víznagyhatalom vagyunk?

Március 22-én volt a víz világnapja, ennek okán foglalkozunk egy kicsit azzal a kérdéssel, hogy Magyarország hogyan fut neki a 21. század egyik fenyegető környezeti kihívásának: a vízhiánynak. Úton-útfélen hallani, hogy hazánk víznagyhatalom, de ez vajon tényleg így van? És a klímaválság várható fokozódásával is így marad?

Nem érdemes sokáig húzni a kérdés megválaszolását: közkeletű mítosz, hogy víznagyhatalom vagyunk, de a valóságban ez csak részben igaz. Azonban a kérdés jóval összetettebb annál, hogy egy mondattal el lehetne intézi.

A számokban rejlik a titok

Azt már az általános iskolában megtanultuk, hogy a Föld vízkészletének csupán 2,5%-a édesvíz. Ami viszont már kevésbé köztudott, hogy mindössze 0,009% a könnyen hozzáférhető felszíni édesvíz.

Ez önmagában nagyon kevésnek tűnhet, ám ha belegondolunk, hogy a bolygón lehulló összes csapadék, minden folyó és édesvizű tó vize is idetartozik, máris hatalmas mennyiséggel szembesülünk. A probléma csak az, hogy ez nem egyenlően oszlik el az országok, régiók és kisebb térségek között.

Egy ország vízbiztonságának vizsgálatakor az egy főre jutó megújuló vízkészlet az irányadó, a magyar víznagyhatalmi félreértések pedig ennek az adatnak a téves meghatározásából eredeztethetők. A megújuló vízkészletünk impozáns méretű, 11 000 m3/fő/év mellyel európai viszonylatban az élvonalban vagyunk, de világviszonylatban is bőségesnek számít.

És itt bújik meg a turpisság is, ugyanis a belső megújuló készletünk, mely nemzetközi értelemben és józan paraszti ésszel végiggondolva is irányadó lehet, a fenti számnak csupán a töredéke, 613 m3/fő/év. Ezzel a számmal pedig nemhogy az élvonalban lennénk, de a sereghajtók között is hátul kullogunk.

Az ENSZ meghatározása szerint 1700 m3/fő/év alatti megújuló vízkészlet esetén vízstresszről beszélünk, míg 1000 m3 alatt vízhiányról. Magyarország tekintetében sajnos utóbbi az igaz. Összehasonlításképp ez a szám Marokkó esetében 815, Ausztriában 6252 míg Franciaországban 2291.

Elfolyik tőlünk a víz

Bár a 11 ezres adat impozáns lehet, de ha ehhez hozzávesszük azt is, hogy ennek 95%-a külföldről érkezik, máris érthetőbb, hogy miért illúzió erre a számra hivatkozni. Ráadásul a hazai vízmérleg negatív, ami azt jelenti, hogy több víz folyik ki az országból, mint amennyi érkezik.

Ezzel együtt jelenleg a két nagy folyónk környékén valóban beszélhetünk vízbőségről, azonban ezektől távolodva helyenként már ma is valós vízhiányról lehet beszélni. Ennek szélsőséges példája a Duna-Tisza közén fekvő Homokhátság, ami már hivatalosan is félsivatag.

víz
Több víz folyik ki az országból, mint amennyi érkezik

Arra sincs garancia, hogy a Dunának vagy a Tiszának mindig akkora lesz a vízhozama mint most, és az is problémás lehet, hogy a folyók felső szakaszain történő eseményekre nincs, vagy nagyon korlátozott a ráhatásunk.

Mindannyian emlékszünk még a 2000-es tiszai ciánszennyezésre, mely hosszú időre teljesen tönkretette a folyót. Erre a magyar hatóságoknak a kármentésen túl vajmi kevés befolyásuk volt, ahogy például az elmúlt hónapokban a folyón érkező szemétre sincs, ameddig a szennyeződés át nem lépi a határt.

Bár azt remélhetjük, hogy a csapot egyik nagy folyónk felső folyásánál sem zárják el, a világban számos példa van arra, hogy a folyókon osztozkodó országok között milyen komoly konfliktusok adódhatnak. Ezekből a legritkábban tud jól kijönni az az ország, amely hozzánk hasonlóan a folyók alsó folyásán helyezkedik el.

Rossz vízgazdálkodás, kevesebb csapadék

Máig úgy tanuljuk az iskolában, hogy országunk modernizálásának egyik kulcsa a 19. századi folyószabályozás volt. Ez a folyók hajózhatóvá tétele szempontjából valóban igaz is, minden más szempontból azonban pusztító következményeket hozott. Ám ez csupán a kezdet volt.

A 20. század közepe táján pörgött fel igazán a vízelvezetési infrastruktúra építése, amely gyorsan és hatékonyan szárította ki az országot. A fent említett Homokhátságon például csupán a hetvenes évek óta több mint két métert csökkent a talajvíz. Az országban található lecsapoló csatornákon évente nagyjából 1,8 km3 vizet veszítünk. Ez pont annyi víz, amennyi a Balatonban van.

Az Alföld egyébként is csapadékhiányos vidékeit a folyók időszakos áradásai tartották nedvesen. A drasztikus beavatkozások azonban elvágták az árvízi víztöbblet hasznosításának lehetőségét, ráadásul megszüntették az árvizes területeken hagyományos gazdálkodási módszert, a fokgazdálkodást is. Mára az árvíz a barátunkból az ellenségünkké vált.

Közben pedig a klímaváltozás egyre több aszályt, kiszámíthatatlan és szélsőséges csapadékmennyiséget, és a globális átlagnál magasabb hőmérséklet-emelkedést hoz magával hazánkba, ami további kiszáradáshoz fog vezetni.

Sivatag lesz az ország?

A 21. század egyik kulcsszava az adaptáció. Ehhez azokat a folyamatokat és megoldásokat kell megváltoztatnunk, melyek részben felelősek a mostanra kialakult helyzetért. A vízgazdálkodás az elmúlt évszázadban főleg arra törekedett, hogy a vizet minél előbb elvezesse, azaz minél kevésbé léphessenek ki medrükből a folyók.

víz
Megfelelő módszerekkel még a klímaváltozás ellenére sem lesznek félsivatagos vidékeink

Ezt a gyakorlatot kell egy új vízgazdálkodási felfogás mentén úgy átalakítani, hogy a víz minél nagyobb része maradjon nálunk. Ez nem víztározók építését jelenti, hanem egyfelől a talaj, az erdők és a vizesélőhelyek vízmegtartó képességének fokozását, másfelől az ártéri gazdálkodáshoz hasonló hagyományos vízgazdálkodási eszközök újbóli meghonosítását.

Ha a víz mielőbbi elvezetése helyett annak megőrzésére, illetve a vele való együttműködésre koncentrálunk, akkor a Kárpát-medencét az évszázad végére várhatóan 3-5 fokos átlaghőmérséklet-emelkedéssel sújtó klímaváltozás hatásaival szemben is kevésbé leszünk védtelenek, mintha ezekkel a hatásokkal a jelenlegi állapotok mellett kellene szembenéznie az országnak.

Rengeteg fontos információ vár még rád! Nézz szét!

search icon