A Duna és a Tisza között elterülő Homokhátságot különösen súlyosan érinti a klímaváltozással járó kiszáradás, mivel a terület hátszerűen emelkedik ki, így ennek a tájnak gyakorlatilag nincs felszíni vízforrása.
A talajvizet szinte csak a csapadék tudná pótlni, amiből egyre kiszámíthatatlanabban és kisebb mennyiségban jut a területre, valamint az 1954-ben kiépített csatornahálózat a Tiszába vezeti az itt felhalmozódott vizet.
A csatornahálózat 54-es kiépítésének oka, az akkoriban még komoly problémát jelentő belvíz volt. Azonban a vízellátottsága hiába változott meg azóta, a szabályozás nem követte a megváltozott igényeket.
A helyi gazdák azt akarják, hogy az a víz, ami náluk esik le, maradjon is ott, ezért a csatornák eltorlaszolásával földeket árasztanak el, hogy emelkedjen a talajvízszint.
Így legalább a kiszáradás emberi tényezőjét ki tudják iktatni. Ehhez azonban a saját termőföldjeikből kell beáldozniuk, amik után a jelenlegi szabályok szerint támogatást sem kaphatnak. Mégis egyre többen vállalják, mert a többi terület így mégis termékenyebbé válik.
Három település, Jászszentlászló, Móricgát, Szank már egy szervezetet is létrehozott Dongér–Kelőér Vize Egyesület néven, hogy összefogják a gazdákat.
Magyarországon az aszálygyakoriság növekedésének kockázata igen jelentős, a jövőben tehát gyakoribb és hosszabb száraz periódusokra számíthatunk. Extrém példája a szárazodásnak és az erre adott helytelen reakcióknak a Duna-Tisza-közi Homokhátság. Itt az 1970-es évek óta 2-5 méterrel csökkent a talajvíz szintje, de van, ahol tízméteres csökkenést is mértek. Az ENSZ Élelmezésügyi és Mezőgazdasági Szervezete (FAO) a Homokhátságot már a félsivatagos övezetbe sorolta.
(444.hu)
(fotó: magyaridok.hu)
