A tavaszi aszály miatt számos nemzeti park és természetvédelmi szervezet számolt be a békapopulációk csökkenéséről. Ebben az esetben pedig nem pár száz, hanem több ezer, helyenként tízezer példány eltűnéséről beszélhetünk. Élő- és szaporodóhelyeik megcsappannak, ez a gőtékre és szalamandrákra éppúgy igaz, mint a békákra. Egyénileg sokat tehetünk értük, de a tájszintű megoldások kérdésköre sokkal összetettebb. A miértekről és a hogyanokról Babocsay Gergellyel, az MME Kétéltű- és Hüllővédelmi Szakosztályának elnökével beszélgettem.
Ha az éghajlatváltozásról van szó, egyre több helyzetben találkozunk az aszály következményeivel, az élelmiszer-termelés nehezített pályájával, a vízmegtartás fontosságával. És bár gyakran téma a biológiai sokféleség védelme, magánemberként nagy természetrajongónak kell lenni ahhoz, hogy valóban értsük az összefüggéseket. Az élőhelyek visszaszorulása nehezen megfogható, holott a helyzet rendkívül súlyos. Különösen aggasztó a kétéltűek területeinek csökkenése, fajaik mintegy 40%-át a kihalás fenyegeti. A jóval csapadékosabbnak gondolt Duna–Ipoly Nemzeti Parkban sem népesebb a populáció, ráadásul idén az aszályos tavasz miatt számos időszakos szaporodóhelyre nem számíthattak a kétéltűek – tájékoztatott megkeresésemre Kálmán Gergely, a nemzeti park munkatársa.
Tardosi lakosként magam is figyelemmel követem a békafajok populációinak alakulását. A szakember megerősítette, hogy a tardosi Malomvölgyben egyelőre stabilnak mondható az állomány az évi 2500 és 4500 közötti egyedével, de ugyanez már nem mondható el Tata térségében, ahol 2018-ban még 1467 példányt mentettek meg, 2024 óta azonban erre már nem volt példa, ugyanis a területről eltűntek a kétéltűek.
A petezsákok számának csökkenése a populáció zsugorodására utal. Kép: canva
Kálmán Gergely azt is elmondta, hogy Pest megye déli és keleti tájegységein a legsúlyosabb az állomány összeomlása. Farmoson 2013-ban még 65000 békát mentettek meg a gázolásoktól a szaporodási időszakban, 2026-ban ez a szám pusztán néhány száz volt. A terület nagy kiterjedésű vizesélőhelyei, mint a Hajta-menti mocsárvilág vagy a Gerje–Perje-sík szikes tavai teljesen víz nélkül maradtak. De nem jobbak a kilátások a Börzsönyben sem, ahol az erdei és a gyepi békákat illetően jóval kevesebb peterakást tapasztaltak a szakemberek.
Hazánkban nagyon ritkán találkozunk olyan kígyóval, amelynek van mérge, a legtöbb kígyószerű állat sikló vagy lábatlan gyík.
Az aszály által leginkább sújtott Kiskunsági Nemzeti Parkot is felkerestem, ahol kérdésemre Kiss Mónika elmondta, hogy idén különösen nehéz helyzetben vannak a kétéltűek a kora tavaszi enyhe időt követő fagyok, valamint a csapadékhiány miatt. Ezek együttállása egyre gyakoribb, ami rendkívül nehézzé teszi a kétéltűek szaporodását, így a populációk zsugorodása óriási mértékű. A Homokhátságon található szikes tavakra, például a Kondor-tóra vagy a Szappanos-tóra már évtizedek óta nem számíthatnak a kétéltűek. A folyók mentén sem jobbak a körülmények, mivel a tavalyi év során több a Tisza nyílt árterén lévő vizesélőhely is teljesen kiszáradt. A szakember általánosságban elmondta, hogy minden kétéltűfajunkat veszélyezteti ez a tendencia: minimum egy, de gyakran több nagyságrendnyi állománycsökkenésről beszélhetünk.
Már olyan „hétköznapi” fajok, mint az erdei béka is veszélyben lehetnek? Kép: canva
Csökkenő élőhelyek, eltűnő víz
Akármilyen élőlényről is legyen szó, az élőhelyvesztés egyre nagyobb problémát jelent. Különösen igaz ez azokra, amelyek életmódja vízhez kötött. Babocsay Gergely rávilágított arra, hogy ez nem újkeletű probléma, hiszen a folyószabályozásokkal rengeteg vizesélőhelyet alakítottak át mezőgazdasági területekké, vagy létesítettek településeket. Magyarországon csak a töredékük maradt meg az egykori vízi élővilág számára: 80–90%-os veszteségről van szó. Ami pedig még mindig tekinthető élőhelynek is, az is gazdasági tevékenység színhelye. A gyepek jelentős részét kaszálják legeltetés helyett, az erdőgazdálkodás is rengeteg élőhelyet érint. A hazai erdőknek nagyjából a fele természetszerű, de csak 5%-a mondható természetesnek, tehát olyannak, amely mindent tartalmaz, ami egy természetes erdőnek eleme. Ilyen erdőkben kellene megélnie az élővilágnak, nevezetesen a kétéltűeknek és a hüllőknek is.
Mit is jelent a természetes erdő? Ezek a területek őshonos fafajokból álló, spontán kialakult erdők, melyek összetételükben és változatosságukban is az emberi beavatkozás előtti időket idézik. A biológiai sokféleség szintje magas, a bennük zajló folyamatokat nem az ember, hanem a természet irányítja.
Fontos, hogy a kétéltűek olyan – sokszor időszakos – vizekben tudjanak szaporodni, amelyek nincsenek összeköttetésben jelentős víztestekkel, tehát nem élnek bennük halak, és legalább a szaporodási időszak végéig megmaradnak. Ezeknek a vizeknek tavasztól nyár közepéig fenn kell maradniuk, hogy a kétéltűek átalakulása zavartalanul végbemehessen. Az egyre súlyosabb tavaszi szárazság miatt azonban ezek a szaporodóhelyek eltűnnek. A szakemberek beszámolói alapján a békák jellemzően már nem jelennek meg az említett területeken, tehát a szárazság miatt vagy nem indulnak el petét rakni, vagy pedig már el is tűntek az élőhelyükről. Jól szemlélteti ezt a barna varangy viselkedése, amely jellemzően március közepe vagy vége környékén rak petéket, ám egyre többször találkozhatunk vele időszakos vizekben egy hónappal később, áprilisban. A barna varangy voltaképpen visszatartja a petéit, és kényszerűségből később rakja le őket valahol, ahol még talál vizet.
A megfelelő élőhelyek többsége eltűnőben van, ami a közönséges kétéltűfajok populációiban is drámai összeomláshoz vezet.
A vizek kiszáradása okozza a legnagyobb problémát. Kép: canva
A békamentéssel terjedő kór
Babocsay Gergely kiemelte a betongátak okozta akadályt is. Ezek ugyanis az élővilág nagy része számára blokkolják az átjárást: a békák gyakorlatilag fennakadnak a víz és a szárazföld között. Jól látható ez például a Zagyva partján vagy a Velencei-tónál.
Óriási problémát okoz a vegyszerhasználat is, mivel a mezőgazdaságban használt vegyszerek beszivárognak a vizekbe, és ebihalak teljes generációit pusztítják el. Ha mindez nem lenne elég, a szaporodóhelyek gyakran úttestek mellett húzódnak, ahol a járművek a kétéltűek vonulásakor tovább tizedelik az állományt. A világon vannak olyan területek, ahol ezeknek a hatásoknak „köszönhetően” az összes béka elpusztult: évről évre fogyatkoztak, végül eltűntek.
Világosan látszik tehát, hogy nagy a baj. Ám az ország különböző pontjain lelkes természetrajongók mentik a békákat. Azt gondolhatnánk, legalább ezeken a területeken fellélegezhetünk. A szakértő azonban kifejtette, hogy gyakran éppen a békamentés okoz bajt. A békagyűjtés módja ugyanis az, hogy az út mentén egy terelőt építenek (rendszerint molinóval oldják meg ezt a békamentők – a szerk.), ahol bizonyos távolságban egy-egy vödröt ásnak a földbe, amelybe belepotyognak a kétéltűek. Ezt követően viszik el a gyűjtők a szaporodóhelyre az állatokat, így a gázolások megelőzhetők. Az utóbbi években azonban erősen fertőző betegségek ütötték fel a fejüket a hazai békapopulációkban is. A fenti módszer a már beteg békákat összezsúfolja az egészségesekkel is. : Egyetlen fertőzött béka hamar tízet, húszat megbetegíthet. Így hosszú távon ezt a fajta jószándékú békamentést is át kell gondolni, és más megoldás után kell nézni.
A betegség a fejlődésben lévő békákra különösen veszélyes. Kép: canva
A kétéltűeket a világon számos gombás betegség fenyegeti. A békákra az ún. kitridiomikózis veszélyes: agomba a kétéltűek bőrében telepszik meg, majd újabb zoospórákat termel. A bőrben elszaporodva megváltoztatja annak szerkezetét, ezzel befolyásolja az állat bőrlégzését, a bőr vízáteresztő képességét, és felborítja a szervezet ionegyensúlyát, ami végül az állat szívének leállásához vezet. A gomba egyik rokona pedig kifejezetten a farkos kétéltűekre veszélyes (a szalamandrákra és a gőtékre). Ahol az utóbbi felüti a fejét, gyakorlatilag lenullázza az állományt.
Kulcsfajok a táplálékláncban
A probléma tehát egyértelmű. De miért is olyan nagy baj a kétéltűek fogyatkozása? Egy egészséges ökoszisztémában nagyszámú kétéltű él. Ennek igazolására elég visszagondolnunk arra az évtizedekkel korábbi állapotra, amikor a békamentések során nem pár ezer, hanem sok tízezernyi kétéltű kelt át az utakon gumikesztyűs kezeknek hála. Ha pedig az élőlények egy bizonyos csoportja ennyire népes, az arra enged következtetni, hogy a táplálékhálózatban fontos szerepet töltenek be. Babocsay Gergely ezt az összefüggést a békák életmódjával szemléltette.
Kis termetük ellenére a kétéltűek igen sokáig élnek, akár 5–20 évig is, de a sárga hasú unka esetében jegyeztünk fel 30 évnél idősebb példányt is.
A békák egész évben elérhető táplálékforrásnak bizonyulnak, a táplálékpiramis legszélesebb fokán helyezkednek el. A rovarok, rövid élettartamuk miatt csak ideig-óráig fedezik a tápanyagszükségletet, amit a békák remekül ellensúlyoznak. Ezért például a vonuló madarak számára kulcsfontosságúak. A kék vércse fő tápláléka, a pocok például a madár telelés utáni megérkezésekor nem mindig elérhető, ám tömegesen jelen van az ásóbéka, ami áthidalja ezt a hiányt.
A kétéltűek közel 370 millió éve élnek a Földön, mi mégis évtizedek alatt a kihalás peremére sodortuk őket. Az állománycsökkenésük Magyarországon is drasztikus ütemben zajlik. Ha a tendencia nem változik, akkor néhány éven belül a legtöbb tájegységünkről eltűnnek. Jó hír viszont, hogy egyénileg is sokat tehetünk a megmentésük érdekében, ha saját kertünkben szaporodó- és élőhelyet biztosítunk számukra.
A szalamandrák és a gőték sincsenek biztonságban
A kétéltűek hallatán általában a békákra, varangyokra gondolunk, ám létezik egy az övékénél még fontosabb csoport, a farkos kétéltűeké, amelynek tagjai a gőték és a szalamandrák. A sokak által kedvelt foltos szalamandrát (Salamandra salamandra) valószínűleg senkinek sem kell bemutatni. Középhegységeink üde erdeiben találkozhatunk a látványos és kedves tekintetű állattal. A vele rokonságban álló gőtének Magyarországon öt faja él. A közönséges tarajos gőte (Triturus cristatus), a dunai tarajos gőte (Triturusdobrogicus) és az alpesi tarajos gőte (Triturus carnifex) Nyugat-Magyarországon fordul elő. Rajtuk kívül gyakori faj még a kertekben is felbukkanó pettyesgőte (Lissotriton vulgaris), valamint az alpesigőte (Ichtyosaura alpestris), amely a Bakonyban, az Őrségben és az Északi-középhegységben él. Életmódjuk szorosan kötődik a vízhez, de ők is hónapokra elhagyják a szárazföldet.
A rájuk leginkább ható emberi tevékenység az öreg bükkösöket is érintő fakivágás, hiszen a szalamandra például csak ezekben az erdőkben érzi jól magát.
Az üde bükkösök csökkenése a farkas kétéltűek egyes fajait, például a foltos szalamandrát is veszélyezteti. Kép: canva
Fajok, melyek a leginkább veszélyben vannak
Az eddigiek alapján mondhatnánk, hogy minden kétéltűfaj nehéz helyzetben van, de Babocsay Gergely szerint azok a leginkább kitett fajok, amelyek ugyanazokban az üde bükkösökben élnek, mint a szalamandrák. A magasabban fekvő, hűvös erdők nem bírják a megváltozott klimatikus viszonyokat, és az erdészeti tevékenység is komoly terhet ró a populációkra. A megnyitott erdők gyorsabban száradnak és melegszenek, de a gyepek sincsenek jobb helyzetben a mezőgazdasági tevékenységek folytán. Az említett körülmények nyomán félő, hogy eltűnik majd a gyepi béka (Ranatemporaria) vagy a szintén a hegyvidéki erdeinkhez kötődő sárgahasú unka (Bombinavariegata). Rövidebb vízhiányos időszakokat átvészelnek, de ha évekig, évtizedekig elhúzódnak az egyre súlyosabb aszályos időszakok, az a populáció vesztét okozhatja.
Illusztráció: Greendex
Az alpesi gőte szintén a veszélyeztetett kétéltűek sorába tartozik, és bár csak a magasabb régiókban fordul elő, például a Zemplénben vagy a Mátrában, a kis erdei pocsolyák eltűnése vagy a sekélyebb, lassabban folyó patakok kiszáradása károsan hat a populációira.
Kerti tavak, vízmegtartás és vízőrzés
A klímánk változásának hatásait visszafordítani már nem tudjuk, de akadnak megoldások, amelyek segíthetnek a kétéltűeken, és a legjobb, hogy nemcsak tájszinten, hanem egyénileg is tehetünk értük. Babocsay Gergely szerint a szemléletformálás az egyik első lépés: a természetes jellegű kertek kialakításával rengeteget segíthetünk a kétéltűeknek. De hogyan lehet ezt megvalósítani? Olyan egyszerű, de sokak által imádott tevékenységek csökkentésével, mint a fűnyírás, őshonos növények ültetésével, holtfák, elfektetett farönkök kihelyezésével, amelyekkel ezt üzenjük a békáknak: „gyertek, itt otthon lehettek”. Természetesen jó megoldást jelentenek a kerti tavak is, ám az ezekbe telepített halakkal ellentétes hatást érünk el. Halak jelenlétében szinte teljesen lemondhatunk a kétéltűekről, ugyanis elfogyasztják a petéket, gyakorlatilag egy ökológiai csapdát hozunk létre. A természetes tó azonban más: a vízinövények, a szintezettség segítenek a hüllőknek, a kétéltűeknek és egyáltalán a természetnek. Mert ahol víz van, ott megjelenik az élet.
Településszinten is javíthatunk a helyzeten: a közterületek, parkok növényzetét és vizeit ki lehet alakítani a békáknak megfelelően úgy, hogy őshonos növényekkel kombinálják a dísznövényeket. De segíthetnek az esőkertek is, amelyek megtartják a vizet.
A tájléptékű megoldások kivitelezése azonban sokkal komplexebb és nehezebb feladat. A szakember szerint egy Kárpát-medence léptékű vízgazdálkodás átgondolására és kialakítására van szükség, ez pedig óriási területet jelent. Ha ezt nem tesszük meg, akkor csak pici, szigetszerű élőhelyeik maradnak a kétéltűeknek, és ezek is egyre inkább kikopnak majd a tájból.
Ahhoz, hogy fenn tudjuk tartani őshonos élővilágunkat, tájszinten kell kialakítanunk az élőhelyek hálózatát, beleértve a vizesélőhelyeket is. Enélkül a populációk elszigetelődnek, majd lassan leromlanak.
Ehhez nagy területeken kell visszaadni a vizet a tájnak, csak így maradhat fenn a diverzitás. Előtérbe kell helyezni a természetes gazdálkodási módokat, amelyek manapság olyannyira idegenek tőlünk, hiszen nem annyira rentábilisak, mint a nagyipari léptékű megoldások.
Erdészeti, vízgazdálkodási és mezőgazdasági szemléletváltásra van szükség ahhoz, hogy néhány évtizeden belül ne nullázzuk le természetes élővilágunk jelentős részét. Egyes élőlények esetében már most kritikus pillanatban vagyunk, és a lehetséges változtatások sem biztos, hogy segítenek rajtuk. Ma már tudjuk, hogy az erdők és a vizek állapota kulcskérdés. Utóbbi vonatkozásában óriási szükség van a szakemberek összehangolt munkájára, hiszen a vízmegtartás vízmérnöki kérdés is: emberekről, településekről, vagyonról is szó van. A társadalmi és a természeti érdekek összehangolása kompromisszumokat kíván – világít rá a szakértő.
Kiemelt kép: canva
Iratkozz fel hírlevelünkre!
Heti hírlevelünk, ami segít naprakésznek maradni a fenntarthatóság legfontosabb témáiban. Ne maradj le, iratkozz fel és olvasd el cikkeinket!
Az e-mail címem kitöltésével hozzájárulok személyes adataim feldolgozásához.
A szerző a Greendex munkatársa, elsősorban a természet, a permakultúrás kertészkedés és a természeti értékek megőrzése foglalkoztatja. Kismamaként a természetes és egészséges táplálkozás elsődleges számára.
