Amint kellemesebbre fordul az idő, a csivitelő madarak tavaszi kórusa csalja az ég felé a szárba szökkenő fűféléket és a méheket tápláló vadvirágokat. Azonban nem kell sokat várni, és a madárdalos koncertbe monoton zümmögés rondít bele. Na, nem a napfénytől megélénkült beporzó rovarok zendítenek rá ilyen hangosan, hanem a gondos kerttulajdonosok izzítják be a fűnyírókat hétvégi rutinjuk részeként. Hétköznapokon pedig a közterületeket karbantartó munkások veszik át a stafétát, és búgatják motoros kaszáikat, miközben csonkig darálják az üde, tavaszi gyepfoltokat.

A zajos gépekkel végzett munka hevében azonban nem ártana egy pillanatra elgondolkodnunk azon, hogy ez az alig néhány évtizedes múlttal büszkélkedő szokásunk tulajdonképpen milyen hatással van az élővilágra.

Hétköznapi tetteink révén az ökológiai összeomlás felé

Az evolúció színpadán fajok jönnek-mennek, egyesek születnek, mások eltűnnek. Ez teljesen normális jelenség, az élet alakulásának természetes velejárója. Azonban sok millió évente megesik, hogy egyszerre rengeteg faj pusztul el. Ezt a Föld története során mindössze néhányszor lezajlott folyamatot nevezzük tömeges kihalási hullámnak. Az ok valamilyen drasztikus változás, melyhez az állatok és a növények jelentős része nem tud alkalmazkodni. Lehet ez egy gigantikus vulkánkitörés, egy hatalmas aszteroida becsapódása vagy egy jelentős hatású élőlény felbukkanása és elszaporodása a bolygón.

Épp, mint napjainkban.

Kapcsolódó bejegyzések

Elkaszált élővilág, elkaszált jövő!

Az állandó fűnyírás, gépi kaszálás komoly ökológiai károkat okoz. Ideje lenne változtatni ezen a szokásunkon!

Jelenleg egy ember által előidézett kihalási hullám zajlik. Hatásunk nem kevésbé drasztikus, mint a 66 millió éve Földünket telibe trafáló kisbolygó által kiváltott láncreakció, mely eltüntette a dinoszauruszokat.

Világunk arculata alig néhány emberöltő alatt jelentős változáson ment keresztül. Ipari övezetek, városok, utak és elsősorban hatalmas mezőgazdasági parcellák terjeszkednek az elpusztított természeti környezet helyén.

A hazánkban valaha jellemző, békadaltól hangos tavaszi esték sokfelé elnémultak, madárvilágunk elszegényedett, és nagyon intő jel, hogy az ökológiai rendszerek egyik alappillérét jelentő rovarok, így a vadon élő beporzók állományai is drasztikusan zsugorodnak.

Aki figyeli az egyértelmű jeleket, az csupán 10–20 éves időtartamot vizsgálva is jól érzékelheti a folyamatot. Teljes gőzzel robogunk egy általunk kiváltott totális ökológiai összeomlás felé.

Kapcsolódó bejegyzések

Alig maradt vadvilág, amit meg tudnánk menteni

A végtelen vadon már nem létezik: a vadon élő emlősfajok összessége eltörpül az embernek és a háziállatainak biomasszájához képest.

Azonban hajlamosak vagyunk arra, hogy mindig távoli vidékekre gondoljunk, ha természeti katasztrófákról van szó. És természetesen arra is, hogy multicégekre, nagyhatalmakra hárítsuk át a felelősséget, és ezzel nyugtassuk a lelkiismeretünket. Ez azonban nem fedi a teljes igazságot, és a tétlenség csapdájába terel minket, melybe így önként sétálunk bele.

A globális kihalási hullám nemcsak messzi vidékeken zajlik, hanem a közvetlen környezetünkben, így a saját kertünkben is. Mindannyian részt veszünk a folyamat előidézésében, akár jelentéktelennek tűnő mindennapi tevékenységeink, szokásaink révén.

Az egyik ilyen szokásunk, hogy az élővilág igényeit figyelmen kívül hagyva, rosszul időzítve túl gyakran tarlóra vágjuk a gyomnak tekintett vadvirágokat, gyepalkotó növényeket. Pedig ezek a tavaszi és nyári növények nagyon fontosak a beporzók és más ízeltlábúak számára. 

Az élővilág gyakran a lakott területeken próbál megtelepedni

Évszázadokkal ezelőtt hazánk területének jelentős részén fákkal tarkított füves puszták terjeszkedtek, és jól elvoltak, mert nemigen akadt, aki rátolta volna a fűnyíróját a „gazos” területre.

A változatos gyepalkotó növényzet és a hozzá alkalmazkodott sokszínű élővilág háborítatlanul létezhetett hosszú-hosszú évezredeken át, míg „rendbe nem tettük” ezt az élettől nyüzsgő természeti környezetet, és felparcellázott kultúrtájjá nem varázsoltuk a vidéket. Így e biológiai gazdagságnak csupán halovány töredéke maradt fenn, amely a monokultúrás, vegyszerezett agrársivatagokból száműzve napjainkban gyakran a lakott területekre költözve igyekszik menedékre lelni.

170 év alatt hazánk gyepterületeinek 70%-a eltűnt.  Ezen élőhelyeken ma már gyakran lakott területek húzódnak. Itt a régi gyepek helyén felaprózott zöld foltokban – kertjeinkben és a közterületeken – igyekszik fennmaradni az élet. Már ha hagyjuk neki.

A fűnyíró és egyéb motoros eszközök csupán néhány évtizede váltak a háztartások – szó szerint – életbe vágó kellékeivé. Általuk pedig megjelent egy új civilizációs jelenség: a rendszeresen rövidre nyírt, fajszegény gyep, mely olyan kiterjedt területeken, mint ma, eddig soha nem létezett hazánkban. Így nem csoda, hogy fűnyírómániánk kihívás elé állítja az élővilágot, a vadméheket, a lepkéket, a madarakat és egyéb élőlényeket. Emellett rossz a talajnak, sőt még a városi klímának is.

Miért csináljuk vajon? Megszokás? Félelem? Rend a lelke mindennek? Pusztítunk, mert a geometriai rendhez szokott szemünk számára ez a szép?

Egyelőre megosztó téma a települési gyepek kímélete, de már érik a változás

Sokan kritikával illetik ezt a természetbarát irányzatot. A megszokás nagy úr. Felháborodnak, esetleg kinevetik a gondolatot, miszerint a gyep egyes részeit úgy kellene kezelnünk, ahogyan alig bő fél évszázada tették ezt nagyszüleink: talán nem tudatosan, de mégis természetbarát módon.

Persze a leghangosabb kritikusok gyakran félreértik az üzenetet.

Nem arról van szó, hogy minden területen hagyjuk meg a derékig érő növényzetet. Már az is jó lenne, ha a kertek, közterületek félreeső sávjaiban, ahol ez szó szerint a kutyát sem zavarja, átállnánk egy olyan „kezelési” módra, amely figyelembe veszi az élővilág igényeit. Azaz legalább májusban és júniusban kíméli a nyíló vadvirágokat, valamint legfeljebb évi 2–3 alkalommal történik kaszálás. Persze ekkor sem arra törekedve, hogy 2–3 cm-esre darált, szalmasárga tarló legyen a végeredmény.

Minden kertben és közterületen akadhatnak ilyen eldugott részek, ahol ez a természetet óvó, biológiai sokféleséget segítő szemlélet teret nyerhet.

Az öntözött és gyakran vágott, fajszegény pázsit divatja még mindig uralkodik, sőt a plasztikváltozat, az abszurditás csúcsa, a műfű is terjeszkedik. Mégis egyre népszerűbb már az az irányzat, amely szerint a poszméheket csábító bükköny, a korán nyíló árvacsalán és a bürökgémorr apró virágai nem gyomnak, hanem életet szolgáló kis csodáknak számítanak, amelyeket nagy ívben kerül ki a fűnyíró gépezet.

És talán egy napon eljutunk odáig is, hogy megértjük: ez a történet valójában nem a virágokról és nem is a méhekről szól!