A háziméhek kapcsán nagyon félreértjük a természetvédelmet

A háziméhek olyan „nagykövetnek” tekinthetők, melyek közelebb hozzák számunkra az élővilág értékeit.

Az köztudott, hogy a háziméhek a beporzás – és persze a méztermelés – révén nélkülözhetetlenek számunkra. Ráadásul hozzánk hasonlóan közösségben, társadalmat alkotva élnek, így emiatt is érdekesnek találjuk őket. Nagyon népszerűek, ehhez nem fér kétség. Ki ne hallott volna például a Maja, a méhecske című sorozatról? Egész generációk értékrendjét befolyásolták a kedves rajzfilmek.

Nem csoda, hogy a szemléletformálásban betöltött szerepüket tekintve a háziméhek olyan „nagykövetnek” tekinthetők, melyek közelebb hozzák számunkra az élővilág értékeit. A hozzájuk való kötődésünknek számos konkrét gyakorlati haszna van, hiszen például sokan azért nem használnak rovarölő szereket a kertben, mert őket féltik. Ebből pedig az egész élővilág profitál. Van azonban az éremnek egy másik oldala is. Ebben az esetben a természet már kárvallottja lehet annak, hogy mi csak a haszonállatként tartott háziméhekre figyelünk, vadon élő rokonaikról pedig sokszor megfeledkezünk.

Kapcsolódó bejegyzések

Méhek nélkül nincs élelmiszer

Az európai mézes reggeli kampány, Székesfehérváron folytatódott.

Háziméhek az emberiség szolgálatában

A háziméh, más néven nyugati mézelő méh (Apis mellifera) Európában, Afrikában és Ázsia nyugati területein tekinthető őshonosnak. A háziasításának folyamata mintegy 9 ezer éve kezdődött, és napjainkra az embernek köszönhetően ez a csodálatos kis rovar – különböző alfajokra tagolódva – a fagyos területek kivételével már szinte mindenhol megtalálható a bolygón. Habár képes emberi segítség nélkül is fennmaradni, már kevés érintetlen, vadon élő állománya él szabadon. A természetben is jellemzően visszavadult kolóniái fordulhatnak elő.

Tehát azok a háziméhek, amelyekkel a kertben, a parkban vagy erdőt, mezőt járva találkozunk, szinte biztos, hogy egy méhész tulajdonában állnak, ritkábban pedig egy „elszökött” raj tagjai lehetnek. Az, hogy megjelennek-e tavasszal a virágba borult gyümölcsfáinkon, általában annak függvénye, hogy az otthonunk pár kilométeres körzetében található-e méhészet.

A szakemberek által gondozott háziméhek is ki vannak téve a klímaváltozás hatásainak, gondolhatunk akár a nagyon enyhe telekre vagy az utóbbi években tapasztalt súlyos, aszályos időszakokra. Ugyanígy érinti őket a környezetszennyezés, a rovarölő szerek használata. A globális emberi tevékenység pedig elősegíti a betegségeik terjedését, például az ázsiai méhatka és az általa terjesztett kórokozók révén.

Ezért napjainkban a méhészkedés egyre több kihívással szembesül, több felkészültséget, még több befektetett munkát és odafigyelést igényel. Hogy ez mennyire éri meg, azt a hazai és a nemzetközi gazdasági környezet jelentősen befolyásolja: például az, hogy milyen mennyiségű külföldi méz kerül hazánkba, hogyan alakulnak a felvásárlási árak, stb.

A hazai háziméhcsaládok száma napjainkban tehát elsősorban szakmai és gazdasági tényezők függvénye, mintsem természetvédelmi kérdés.

Kevésbé ismert segítőink: a vadméhek

A természet világa nagyon sokszínű és összetett. Míg a beporzók kapcsán általában egyetlenegy háziasított fajra gondolunk, a valóság az, hogy például lepkék, legyek, darazsak, bogarak is részt vállalnak ebben a fontos tevékenységben.

A „munka” zömét pedig a vadméhek végzik. Megdöbbentően hangzik, de hazánkban több mint 700 fajuk megtalálható. Fontos kiemelni, hogy nevükben a „vad” jelző csupán arra utal, hogy vadon élnek, nem pedig az agresszív viselkedésükre figyelmeztet. Egyébként a (nem különösebben támadó természetű) haziméhekhez képest is általában jóval szelídebb állatokról van szó.

Néhány faj – például a poszméhek vagy egyes karcsúméhek – kisebb-nagyobb családokban élnek, és közös fészket építenek, de valójában ők a kevés kivételhez tartoznak, mert a vadméhek túlnyomó többsége nem államalkotó rovar, hanem magányos életmódot folytat. Ennek ellenére előfordul, hogy egy kedvező élőhelyen, táplálkozóhelyen egyszerre sokan jelennek meg, de ilyenkor egymástól független állatokat látunk, a tömeges megjelenés látványa tehát megtévesztő. Ezeknél a magányosan élő fajoknál a hímek szerepe a párzással véget is ér, ők tovaszállnak és hamarosan elpusztulnak, a petézőhelyek kialakítása, a táplálékhordás a következő generáció számára csakis a nőstény feladata marad.

Mivel nincs kasztokra bontott kolónia, nincs népes család, ez azt is jelenti, hogy nincsenek „hadba küldhető”, feláldozható egyedek. A nőstények – akik egy személyben testesítik meg a családot, és biztosítják az utódok fennmaradását – kerülik a bajt, hiszen pótolhatatlanok. Így a támadó viselkedés egyszerűen kizárt. Ha nem fogdossuk őket, akkor nem lesz velük problémánk, egyszerű tereptárgynak néznek minket. (Ahogy egyébként az agresszívnek kikiáltott lódarazsak is. Általában.) A hímek pedig még náluk is jámborabbak, hiszen nincs fullánkjuk.

Kapcsolódó bejegyzések

A lódarázs nem ellenség – Ezt tedd, ha szembetalálkoztok az erdőben!

Nem árt felkészülni a lódarázzsal történő találkozásra!

Ami a háziméheknek jó, lehet, hogy vadon élő társaiknak már kevésbé

Hatalmas parcellákon virágzik a repce, vagy kecses napraforgók bólogatnak a határban, míg a szem ellát. Ez nagyon jó a természetnek is, gondolhatnánk. Azonban az ilyenkor megjelenő táplálékbőség csalóka ígéret a beporzók számára. Míg a méhészek hozzák-viszik a kaptárakat az aktuálisan méhlegelőként funkcionáló területekre, addig a vadméhek helyhez kötötten élnek, aktivitásuk pedig szezonális, hiszen a nektár és a virágpor gyűjtése a legtöbb faj esetében évente csupán pár hétig tart. Hiába tehát a pillanatnyi, látványos bőség, ha ez nem igazodik a vadméhek életciklusához.

A helyzet ugyanez az inváziós növényekkel is. Néha még a szakemberek is dicsérik például a kanadai vagy magas aranyvesszőt, amely virágával vonzza a beporzókat. Azonban ez sajnos komoly szűklátókörűségről tanúskodik, hiszen ez csupán pár napig, esetleg hétig tart, az év többi részében a virágtalan, tömött, zöld szőnyeget képező idegenhonos fajok kiszorítják a tavaszi, kora nyári, nélkülözhetetlen táplálékforrást jelentő virágokat.

Ideális körülmények között egy gyepes terület változatos, rengeteg virágzó növényfajból áll, melyek tavasztól őszig – ugyan eltérő mennyiségben, de – folyamatosan biztosítják a táplálékot. Hiába tehát az invazív növények által kínált rövid idejű bőség, hiába sárgállik a repceföld, ha az év többi részében semmit sem adnak ezek a területek.

De az időzítés csak az egyik probléma.

A vadméhek válogatósak

A hazánkban élő vadméhfajok nagy része specialista, azaz sokszor csak egy, de legfeljebb néhány őshonos növényfaj virágzata vonzó számukra. Ez olyan nagyszerű evolúciós megoldás, amely azt is segíti, hogy csökkenjen a beporzók közötti versengés. Ez a bevált módszer működött is hosszú-hosszú időkön át, csakhogy megjelent az ember a fura ízlésével, igényeivel, és mindjárt elmés megoldásokat talált ki arra, hogy miként induljon hadba a gaznak bélyegzett őshonos, gyepalkotó növények ellen. És nemcsak ott, ahol az élelmünket kell védenünk velük szemben, hanem elavult trendet követve a parkokban és a (dísz)kertjeinkben is ez az elképzelés uralkodik.

Ellenség lett az árvacsalán, a bükköny és a pitypang, csak mert nem sorban nő, és nem ott, ahol mi azt kitaláljuk, ezért fűnyírót, szegélyvágót ragadunk, mert napjainkban csak a lepusztított, tarra vágott gyep az elfogadott.
Pedig ez ökológiai értelemben sivatag. Az élővilágnak alig ad valamit.

Főleg áprilistól júniusig különösen káros ez a gyakorlat, mert a legtöbb vadméhfaj évente mindössze pár hétig tartó aktivitási ciklusa ilyenkor zajlik. Ezért fontos a könnyen elérhető, bőséges virágkínálat! De ha mi a „rend a lelke mindennek” szemlélet hevében tarra vágjuk a portánk tavasszal frissen kizöldült gyepét, benne mindenféle vadvirágokkal, akkor nagyon megnehezítjük a beporzók dolgát. Utána hiába nyílik a járda mellett a nemesített tulipán.

Kémiai szúnyogirtás lesz, de nyugi, szóltunk a méhészeknek!

A kémiai szúnyogirtás, más néven szúnyoggyérítés (ami ebben a formában, humánusabb névvel illetve is pont ugyanazt jelenti) ma már megosztó téma a lakosság körében. Hiszen gyakorlatilag általános rovarirtásról van szó, a méreg nem válogat: legyek, fátyolkák, katicák, fürkészdarazsak, szöcskék, szitakötők, vízi rovarok és egyéb ízeltlábúak egyaránt érzékenyek a kijuttatott deltametrinre.

Kapcsolódó bejegyzések

Itt a szúnyogszezon, hulljon hát az idegméreg?

Kevesen tudják, hogy a kémiai alapú gyérítés miatt nemcsak a vérünkre szomjazó szúnyogok, hanem más rovarok is veszélybe kerülnek.

Különösen igaz ez légi kémiai szúnyoggyérítés esetén, amikor napnyugta előtt és közben repülőgépekről szórják ki a szert. Ekkor a legtöbb repülő rovar még javában aktív. Annak ellenére, hogy bizonyított az okozott ökológiai kár, és az EU-ban évek óta nem engedélyezett ez a módszer, hazánkban a 2025-ös évet leszámítva eddig minden nyáron volt valamilyen különleges, vészhelyzeti indok arra, hogy országszerte felszálljanak a permetező repülők.

Ilyenkor a lakosságot az ökológiai hatásokat elbagatellizáló hangvételű hirdetményekkel tájékoztatják az illetékesek, gyakran említve, hogy aggodalomra nincs ok, hiszen a méhészeteket ilyenkor előre figyelmeztetik, hogy óvják meg az állataikat. De egyrészt ez nem ilyen egyszerű, mert igenis pusztulnak a háziméhek is, másrészt ez a kommunikáció jól példázza ökológiai szűklátókörűségünket, hiszen ebben az esetben sem veszünk tudomást a többi beporzóról.

A vadméhek sajnos nem olvassák a hirdetményeket. Őket ki fogja megvédeni, bezárni?

Miért fogyatkoznak a vadon élő beporzók?

A vadméhek szerepe nemcsak az természetben nélkülözhetetlen, hanem a mezőgazdaságban is kiemelkedő fontosságú, hiszen nélkülük a kultúrnövények beporzása is kevésbé lenne hatékony. Számuk azonban drasztikusan csökkent az elmúlt évtizedek során.

A vadméhfajok többsége a talajban épít fészket, ezért számukra komoly probléma, hogy Magyarország területének több mint 40%-a szántóföldként funkcionál. A hatalmas monokultúrás táblák bolygatott talajában így gyakran elpusztulnak a földbe vájt üregekben fejlődő utódok. Az eltűnő vadvirágos mezsgyék, erdősávok miatt kevés megfelelő élőhely marad számukra. De a növényvédelemben használt rovarölő szerek ott is elérik őket.

Az ember által tartott háziméhekkel pedig még a kevés vadvirágos területen is – ahol az aszályos évek miatt eleve kevesebb a táplálék, és csak rövid ideig elérhető – komoly konkurenciát teremtünk számukra. Talán kicsit sarkosnak tűnik a gondolat, de igaz, hogy így részben elvesszük előlük a táplálékot, amit végső soron mi fogunk elfogyasztani.

Hogy mennyire nem értjük az élővilágot, azt jól szemlélteti az a példa is, amikor egy természetvédelmi céllal létesített városi méhlegelő mellé a lelkes kivitelező nyomban háziméhkaptárakat is kihelyez. Ez olyan, mintha a fokozottan védett, ritka madarunknak, az ugartyúknak jelölnénk ki területet, ahová aztán odaengednénk pár száz házi tyúkot is a baromfiudvarból.

Hogyan segítsük a vadméheket?

Óvjuk a háziméheket, becsüljük meg őket, hisz nagyon fontosak, és évezredek óta a szolgálatunkban állnak, de tegyük ezt úgy, hogy közben nem feledkezünk meg vadon élő társaikról! Ne használjunk a kertben rovarölő szereket, és igyekezzünk változatos élőhelyet kialakítani számukra! Hagyjunk meg olyan területeket, ahol szabadon nőnek a vadvirágok, és egész évben háborítatlan a talaj, ahol a felszín alatt fészkelő fajok kiáshatják az üregeiket!

Legyen a kertben korhadó faanyag, holtfa, melybe például a fadongók rághatnak maguknak üregeket, míg a cincérek és egyéb bogarak kész járatai a különböző faliméhek számára lesznek csábítóak. Egyes fajokat pedig akár rovarhotelek kihelyezésével is tudunk támogatni. Ehhez a legjobb az esőtől védett helyre kihelyezett, darabolt, zárt végű bambusz, az összetekert és kifüggesztett nádszövet, vagy – ha mindez nem áll rendelkezésre – akár fahasábokba is fúrhatunk kisebb-nagyobb átmérőjű lyukakat számukra.

Emellett legyünk egy kicsit „lusta kertészek”! Az itt-ott meghagyott falevélkupacok, az avarral borított rőzse- és gallyrakások, a nyitott komposztdomb nagyszerű menedéket kínál például az áttelelő poszméhanyák, a „királynők” számára. Az ilyen helyeken tavasszal akár fészket is építhetnek.

Ha mindezt megtesszük a beporzók védelmében, akkor ezzel nemcsak őket, hanem a teljes élővilágot támogatjuk, hiszen a természet olyan rendszer, melyben kárt okozva dominóhatást indíthatunk el, de szerencsére ugyanígy a segítségünk, a jó cselekedet is végiggyűrűzik a teljes ökoszisztémán.

Kiemelt fotó: Pixabay