Az 1600-as évek elején Japán uralkodói attól tartottak, hogy a kereszténység elterjed. Erre válaszul 1603-ban gyakorlatilag elzárták a szigeteket a külvilágtól, a japánok nem hagyhatták el, és csak nagyon kevés külföldit engedtek be. Ez a korszak Japán „Edo-korszakaként” vált ismertté, és a határok csaknem három évszázadon át, egészen 1868-ig zárva maradtak.
Ez lehetővé tette, hogy az ország egyedi kultúrája, szokásai és életmódja elszigetelten virágozzék, ugyanakkor azt is jelentette, hogy a súlyos kereskedelmi korlátozások rendszere alatt élő japán embereknek teljes mértékben az országon belül már meglévő anyagokra kellett támaszkodniuk, ami az újrafelhasználás és újrahasznosítás virágzó gazdaságát hozta létre. Valójában Japán önellátó volt erőforrások, energia és élelmiszer tekintetében, és akár 30 milliós lakosságot is eltartott, mindezt fosszilis tüzelőanyagok vagy vegyi műtrágyák használata nélkül.
Az Edo-korszak emberei a ma „lassú élet” néven ismert életmód szerint éltek, amely egy fenntartható életmódot jelent, amely a lehető legkevesebb pazarláson alapul.
A ruhákat sokszor javították és használták újra, amíg végül szakadt rongyokként végezték. Az emberi hamut és ürüléket trágyaként használták fel, ami virágzó üzletet eredményezett a kereskedők számára, akik házról házra jártak, hogy összegyűjtsék ezeket az értékes anyagokat, és eladják a gazdáknak. Ezt nevezhetjük korai körforgásos gazdaságnak.
A teljes cikket itt olvashatjátok el angolul.
Forrás: The Conversation
