Modern, városiasodott életmódunk elszakít minket a természettől. Ezért nem meglepő, hogy az élővilággal kapcsolatos elképzeléseink gyakran valótlanok vagy felületesek. Ezt jól mutatja, hogy a beporzó rovarok sorsáért aggódva tévesen a haszonállatként tartott, nem veszélyeztetett házi méheket próbáljuk megmenteni. De szemléletes példa erre növényismeretünk is, ami általában kimerül annyiban, hogy: fa, bokor, virág, fű … és „gaz”.

Amint ezek a tévedések a méhlegelők kapcsán találkoznak, érthető, hogy gyakran félreértés az eredmény.

Miért nagyon megtévesztő a méhlegelő elnevezés?

A méhlegelő szó nem új keletű, hiszen emberöltők óta használatos a méhész szakmában. Egy olyan virágba borult területet takar, mely a házi méhek számára könnyen begyűjthető nektárt kínál. Lehet ez egy illatos akácerdő, egy hatalmas repceföld vagy szirmot bontó facéliamező, melyből a szorgos kis rovarok sok mézet állíthatnak elő jövedelmet biztosítva az őket gondozó szakembereknek és a beporzás révén az agrárium számára is. Ez a tevékenység nagyon fontos, de alapvetően nem természetvédelmi, hanem gazdasági céllal történik.

Az elmúlt években városi méhlegelőként elhíresült zöldterületeken ezzel szemben nem a méztermelés és az anyagi haszonszerzés a cél, hanem a gyepek élővilágának támogatása, az urbánus környezetben leromlott biológiai sokféleség helyreállítása.

Nyilván nem lehetett egyszerű feladat tömör, jól hangzó és jól népszerűsíthető nevet adni ennek a természetbarát gyepkezelési irányzatnak (és utólag nyilván könnyű okosnak lenni), de úgy tűnik, hogy a méhlegelő szó nem volt szerencsés választás.

Kapcsolódó bejegyzések

Ismét a beporzókról: mit nevezhetünk méhlegelőnek?

A beporzók védelme egyre fontosabb, segítsük őket, ahogyan csak lehetséges! Tényleg nevezhetünk minden dúsabb növénytakarót méhlegelőnek? Utánajártunk a méhek szokásainak és a valódi méhlegelők funkciójának.

Ezért napjainkban sok helyen inkább beporzóbarát rétről vagy vadvirágos területről beszélnek. Azonban nyáron is előfordulhatnak olyan időszakok, amikor virágokat alig láthatunk ezeken a réteken, így a szemlélődő lakosság számára még mindig kérdéseket vet fel az ilyen projektek célja.

Célszerűbb lenne talán a természetbarát gyep vagy hasonló kifejezést használni. De mindenekelőtt az lenne a fontos, hogy megértse a társadalom, hogy milyen összetett szerepük van ezeknek a területeknek.

Lássunk végre túl a házi méheken, sőt a beporzókon is!

Nyilván a városi vadvirágos területeken is előfordulnak házi méhek, de a cél a vadon élő beporzók, a csökkenő állományú 600–700 hazai vadméhfajunk, a lepkék vagy a – szintén virágokat látogató – zengőlegyek segítése. Viszont ez nem minden!

Hajlamosak vagyunk favorizálni, kiemelten értékelni a beporzókat, míg a többi élőlény szerepét és védelmét már nem tartjuk olyan fontosnak. Az ökoszisztémák szempontjából azonban teljesen értelmetlen egy-egy szereplőt kiragadni, ha közben nem támogatjuk a teljes rendszert.

A rovarok, pókok és egyéb ízeltlábúak jelentősége nem merül ki a beporzásban. Hiszen pótolhatatlan szerepük van a táplálékláncban is. Kedvenceink, az énekesmadarak sem létezhetnének nélkülük.

Emellett részt vesznek a talajélet fenntartásában, az anyagkörforgás elősegítésében, ahol nélkülözhetetlen lebontó tevékenységet végeznek.

Kapcsolódó bejegyzések

Drasztikus szemléletváltásra van szükség: így segíthet rajtunk a regeneratív mezőgazdaság – Interjú

Hogyan segítheti a jövőnk fennmaradását a regeneratív mezőgazdaság? Interjú.

Mindemellett akadnak olyan ragadozó ízeltlábúfajok is, melyek a prédáik számát szabályozva tevékenyen hozzájárulnak a természetes egyensúly fenntartásához. A természetbarát gyepterületek akkor is értékesek tehát, ha ott épp nem nyílnak beporzókat segítő, dekoratív vadvirágok.

Az állandó kaszálással elpusztítjuk a biológiai sokféleséget

Az ökoszisztémák számára a változatosság, így a gyepet alkotó növények sokfélesége is rendkívül fontos.

A rosszul időzített és túl gyakori kaszálás sajnos pont ezt a sokféleséget szünteti meg, mivel az érzékenyebb fajokat fokozatosan kipusztítja a területről, mígnem csupán a legszívósabb, az állandó nyírást toleráló növények maradnak fenn.

Motoros kaszáinkkal, fűnyíróinkkal a legváltozatosabb gyepet is tönkre tudjuk tenni, ha figyelmen kívül hagyjuk az ökológiai szempontokat. Így viszonylag rövid idő alatt elszegényedett monokultúrává, egérárpából álló toklásztengerré degradáljuk a valaha létezett színes, változatos életteret, ahogy ez a túlnyírt városi zöldterületeken is sokfelé tapasztalható.

A városi „méhlegelők”, azaz a biológiai sokféleséget támogató, ritkán kaszált gyepek a teljes ökoszisztémát megsegítve próbálják visszafordítani az emberi hatás káros következményeit. Kezdve azzal, hogy kiegyensúlyozottabb klímával védik a talaj élővilágát vagy épp a földfelszínen mászkáló, lebontást végző ászkarákokat. Életteret nyújtanak a fűszálak között bujkáló szöcskéknek, sáskáknak és a leveleket rágó lepkehernyóknak. Menedékül szolgálnak az üreges kórókban fejlődő vadméheknek, illetve vadászterületet kínálnak a növényeken rejtőző pókoknak és a falánk katicáknak. Virágok jelenléte esetén pedig táplálják a beporzókat is. Így az évek alatt regenerálódó biológiai sokféleség pedig terített asztalt kínál a kétéltűek, a hüllők, a kisemlősök és a madarak számára is.

Egy apró rovar számára a füvek és vadvirágok alkotta rét hatalmas, árnyat adó minierdő, melynek minden szintjén zajlik az élet. A területet lenyíró, ledaráló gépeink ezeket az életközösségeket pusztítják el. Így szegényedik el természeti környezetünk, hiszen az ökoszisztémák finom szerkezete az olyan sérülékeny közösségeken nyugszik, mint például egy rét parányi élővilága.

Élő természeti környezet nélkül nincs jövőnk

Hazánk jelentős részén vizes élőhelyek, illetve fákkal tarkított füves puszták húzódtak, míg igényeiknek megfelelően át nem alakítottuk a tájat.

A KSH adatai szerint az elmúlt bő másfél évszázadban a hazai gyepek 70%-a elpusztult, ezzel együtt az élőviláguk is eltűnt. Ma hazánk területének 45%-án szántóföldek húzódnak, de az ipari parkok, a települések és az utak által elfoglalt hektárok száma is nagyon jelentős.

Így a vadon élő állat- és növényvilágunk már csupán halovány töredéke annak, ami néhány emberöltővel ezelőtt létezett.
Ez az egyébként globálisan is jelentkező trend azért ad okot aggodalomra, mert működő, sokszínű természeti környezet nélkül civilizációnk nem lesz képes fennmaradni. Nem tudjuk kiváltani bolygónk évmilliók alatt csiszolódott működési rendszerének alapvető szereplőit, a növényeket fenntartó beporzókat, a termékeny talajt készítő lebontó szervezeteket, valamint a bioszféra élőlényeinek feladatát sem, amely olyan összetett, hogy nem is vagyunk képesek teljesen átlátni a kölcsönhatásaik komplex részleteit.

Települési gyepeink egy részén teret kellene nyitnunk az élővilág számára

Minden településen akadnak olyan területek, melyeket gond nélkül vissza lehetne adni a természetnek. Ezek senkit sem zavarnak a mindennapi tevékenységek, például a közlekedés, a kikapcsolódás, a kutyasétáltatás során. Ezt számos önkormányzat jól látja már, és nyitott a változásra.

De a legnagyobb kerékkötő sajnos épp a lakosság, hiszen egy hangos kisebbség nyomban telefont ragad, és jelzi panaszát az illetékes önkormányzati szervek felé, ha „bosszantóan vad, elhanyagolt” gyepterületet vesz észre. A választói szavazatokra hajtó döntéshozók számára ez pedig vészcsengőként szólhat.
Sajnos a természetről alkotott fals szemléletünk miatt csak a 3 centisre vágott füvet és a gyomlált, egyenes sorba ültetett nemesített virágokat vagyunk hajlandóak elviselni a zöldterületeken. A gyep élővilágára pedig vakok lettünk, nem vagyunk képesek meglátni az élni akaró, nyüzsgő természetet. Legalábbis sok ember így érzékeli a világot.

Felejtsük el végre azt a fogalmat, hogy „gaz”!

A természetre erőszakolt patinás rend, melyben csupán a nekünk kedves, ültetett dísznövényeket tűrjük meg, az élővilágnak alig nyújt valamit. A biológiai sokféleség olyan természetközeli állapotú gyepen tud fennmaradni, mely az általunk gaznak bélyegzett és üldözött őshonos növényekből áll.

Hiszen ezek a növények – minimum – évezredek óta részei a hazai ökoszisztémáknak, így az állatvilágunk is hozzájuk alkalmazkodott. A hazai vadméhfajok jelentős része specialista, azaz csak egyféle virágot látogat, míg egyes lepkehernyók is csak egy-egy tápnövényt fogyasztanak.

Nem arról van szó, hogy fejlődjünk vissza 150 évet az időben, vagy hogy ezentúl derékig érő bozótban törjünk utat magunknak a parkban. 21. századi világunkat könnyen össze lehetne fésülni a természeti környezettel. Csupán apró szemléletváltásra lenne szükség.

A közösségi térként funkcionáló vágott füves területek nagyon jól megférnek a kissé „vadulni hagyott” félreeső gyepfoltokkal, sávokkal, rézsűkkel. Az így kialakuló eredmény igen tetszetős lehet, és a települések sok pénzt meg is spórolhatnának ezzel, csak újra kellene kicsit értelmeznünk természettől elszakadt értékrendünket és esztétikai elvárásainkat egy élhető jövő érdekében.

A politikai propaganda sajnos megtette a magáét

A téma kapcsán nem kerülhető meg az elmúlt években megjelent politikai behatás. A propaganda beszivárgása – témától függetlenül, érkezzen bármelyik tábortól – azt eredményezi, hogy sérül a tudomány, a szakmaiság érvényesülése, csorbul az őszinte beszéd és így a közös megoldáskeresés lehetősége is.

Az eredmény pedig egy megosztott, felhergelt társadalom.
Sajnos a jelenség a városi méhlegelők kapcsán is jelentkezett, és megtette a magáét. De hatása enyhül, hiszen már számos településünk próbálkozik ilyen területek létrehozásával, politikai beállítottságtól teljesen függetlenül.

Remélhetőleg országszerte egyre többen követik majd előremutató példájukat.

Kiemelt kép: pexels