A Kiotói jegyzőkönyv az 1992-es Rio de Janeiro-i éghajlatváltozási keretegyezmény (UNFCCC) kiegészítő jegyzőkönyve, mely az 1997-es kiotói ENSZ-konferencián született. Az egyezmény fő célja a klímaváltozás, illetve a globális felmelegedés előrelátható hatásainak enyhítése, a légkörben található üvegházhatású gázok koncentrációjának stabilizálása. Ez az első olyan megállapodás, amelyben az aláíró államok kötelezettséget vállaltak arra, hogy csökkentik a globális felmelegedéshez hozzájáruló gázok kibocsátását. A Kiotói jegyzőkönyvet 1997. december 11-én fogadták el, de az aláíró országok hosszas vonakodása miatt csak 2005. február 16-án lépett érvénybe.
A Kiotói jegyzőkönyvben a résztvevő államok lényegében azt vállalták, hogy a 2008 és 2012 közötti időszakban az 1990-es kibocsátáshoz képest – szén-dioxid-egyenértékben kifejezve – átlagosan 5,2%-os csökkentést fognak elérni az üvegházhatású gázok kibocsátásában. A jegyzőkönyv egyes esetekben kedvezményeket nyújtott, nem minden állam vállalása volt egyforma. Hazánk például 6%-os kibocsátáscsökkentésre tett ígéretet. Magyarország esetében azonban a bázisév nem 1990, hanem a szocialista gazdasági rendszer összeomlását megelőző – 1985 és 1987 közötti – időszak átlagkibocsátása lett a viszonyítási alap.
A globális szintű 5%-os kibocsátáscsökkentést végül nem sikerült elérni, ugyanis 2010-ben a világ károsanyag-kibocsátása 55%-kal, 2017-ben pedig már 63%-kal volt magasabb, mint 1990-ben.
A kiotói egyezmény lejártával (2012) új megállapodás köttetett Dohában. Ennek keretén belül a kiotói egyezményt egészen 2020-ig meghosszabbították. Az eltelt évek során kiderült, hogy sok állam nem teljesíti vállalásait, így több szakértő megkérdőjelezi a kiotói egyezmény eredményességét. Ugyanakkor sokak szerint éppen a kiotói egyezmény vezetett el a 2016-os párizsi egyezményhez, amelyben már nemcsak néhány gazdaságilag fejlett ország, hanem a világ összes állama kötelező érvényű, a globális felmelegedés lassítását célzó vállalásokat tett.
