A házisertést évszázadokig hizlalták az európai gazdák a tölgyesek makkján, mára azonban olyannyira visszaszorult a gyakorlat, hogy a kontinensen egyedül egyetlen régió ismert, ahol még őrzik a hosszú idő alatt felgyülemlett tudást.
Ez a régió a Száva és a Boszut-folyó ártere Szerbiában, ahol az Ökológiai Kutatóközpont Hagyományos ökológiai tudás kutatócsoportja folytat kutatást, hogy jobban megismerjék a erdei és mocsári disznótartás feltáratlan kérdéseit. Az ártéri disznótartás helyenként kis léptékben még előfordul másutt is, de arról a kutatók nem tudnak, hogy máshol létezne még ennyire dominánsan a népi hagyományos tudásra épülő erdei sertéstartás.
A szokás kiveszése a vasút megjelenésére vezethető vissza, amely megteremtette a lehetőségét a kitermelt fák gyors és hatékony szállításának, így az erdők egyéb hasznosítási lehetőségei alig egy évszázad alatt szinte teljesen visszaszorultak.
A mostani kutatás azért nagyon fontos, mert ma már alig tudni valamit az erdei disznótartás ökológiai hatásairól, fogalmunk sincs mit csinál a házi disznó egy ártéri erdőben. Ahogy Molnár Zsolt a kutatás vezetője a 444-nek kifejtette, „ahhoz, hogy megérthessük, hogy ma miért így néz ki az európai táj, érdemes tudni, hogy ebben a tájban régen hogyan gazdálkodtak.”
Az eddigi kutatások pedig azt mutatják, hogy a disznók jelenléte sok szempontból hasznos az erdő számára is. Például azokban a tölgyesekben, ahol a jelen vannak a disznók, a fák jobban nőnek. Ennek valószínűleg az az oka, hogy a disznók által folyamatosan lazított talajba jobban be tud szivárogni a csapadék, és a tevékenységük eredményeképp a talaj humusztartalmára is hatással lehetnek.
A kérdésnek számos további érdekes aspektusára világít rá bővebben a 444-en megjelent beszélgetés.
