Legutóbb tavaly szeptemberben a Hármas-Körösből került elő ez a különös élőlény, nemrég pedig a Baja melletti Duna-mellékágban is felbukkant.
A Mississippi vidékéről származó óriás mohállat jövevényfajnak számít, és az átlaghőmérséklet emelkedése miatt terjed világszerte, így Magyarországon is. Ökológiai szempontból azonban nem jelent problémát.
Magyarországon a mohaállatoknak (Bryozoa) tíz faja él. Ebbe már beleszámították a Mississippi vidékén őshonos óriás mohaállatot is, melyet hazánkban elsőként 2011-ben, a Ráckevei Soroksári-Dunában találtak. Az utóbbi évtizedben az Igazgatóság működési területén is megfigyelték a Kiskunsági-főcsatorna északi részén, a Sugovicában viszont újkeletű a megjelenése.
Fotó: Wikipedia
A faj magyar neve kissé megtévesztő, ugyanis a mohaállatok mindössze néhány milliméteresek, óriási legföljebb a telepük lehet, amelynek felületén tíz-húsz példányonként kisebb egységekbe, egymástól világosabb határvonallal vagy sekély árkokkal elkülönülő rozettákba tömörülve ezerszám zsúfolódhatnak össze.
Kapcsolódó bejegyzések
Ismered a dunai galócát?
Most, hogy itt a Duna-nap, ideje megismerkednünk ezzel a ritkán látott és veszélyeztetett fajjal, a dunai galócával.
A telep belsejét viszonylag kemény, kocsonyás anyag tölti ki, melyet a szorosan egymáshoz tapadó egyedek termelnek. Ezek a helyváltoztatásra képtelen egyszerű élőlények, csillókoszorújuk segítségével, az enyhén áramló vízből szűrik ki szerves törmelékből, és még parányibb élőlényekből álló táplálékukat, s megnövekedve főként bimbózással szaporodva gyarapítják, növelik a telepet.
Kapcsolódó bejegyzések
Lenyűgöző és elegáns dizájnelem: a zuzmó és a moha
Egyre többen figyelnek oda, hogy környezettudatosabban éljenek, és otthonukat is természetbarátibbá tegyék. A „mossdesign” – magyarul mohadizájn – trendje nem véletlenül terjed ilyen gyorsan. A moha és zuzmó bevonatú falak vagy képek nagyon látványosak, elegánsak, gondozásmentesek és igazán „zöldek”.
Az óriási mohaállatok érzékenyek a hidegre. Amikor ősszel lehűl a víz, a telepek szétesnek, az állatkák elpusztulnak, de az általuk már korábban létrehozott többsejtű szaporítóképletek – a mindössze félmilliméteres, de a fagyokat is elviselni képes sztatoblasztok – biztosítják a faj túlélését.
Nagy számban szóródnak szét a vízben, és parányi kis horgaikkal megakadva a nádszálakon új telepeket alakíthatnak ki, amikor tavasszal ismét fölmelegszik a víz. A horgok azonban a csónakok, hajók testén vagy a vízimadarak tollazatán megakadva a faj terjedését is hatékonyan segítik. Ebből adódóan egyre több helyen számíthatunk a megjelenésükre.
(forrás: Pecaverzum, baon.hu)
Kiemelt kép: Wikipedia
