Nincs varázslat a Homokhátságon – Podcast
A Nem víznek való vidék Youtube-csatorna alapítója, Csala Dániel szerint versenyt futunk az idővel, hogy megmentsük a kiszáradó magyar tájat.
Podcastunk legújabb adásában egy olyan emberrel beszélgetek, aki – bár nem vallja magát szakembernek – nagyon sokat tud a vízválságról, amellyel országunknak szembe kell néznie. Csala Dániel már évek óta foglalkozott a témával, amikor megalapította a csatornáját, ahova olyan filmeket és podcastokat gyárt operatőrével, amelyek nem csak a problémákat, de a lehetséges megoldási lehetőségeket is bemutatják.
A csatorna címe szándékosan provokatív. Ahogy Dániel mondja, a magyar táj ma „nem víznek való”, mert a történelmi folyószabályozásokkal, belvízmentesítéssel, a mocsaras területek lecsapolásával olyan rendszert építettünk, amelynek célja nem a víz megtartása, hanem annak minél gyorsabb levezetése. Ezt a helyzetet kell megváltoztatni, és ahogy vendégem mondja, ha sikerül, még az is lehet, hogy „át lehet brandelni a csatornát víznek való vidékre”.
A beszélgetés egyik fókuszpontját a Homokhátság helyzete adta, ahol talán a legnagyobb a baj. A terület egyes pontjain tíz méter mélyre kell ásni, mire talajvízhez érünk. Dániel szerint ez „gyakorlatilag halálos ítélet a felszíni növényeknek”. De nem csak az Alföld van nehéz helyzetben: a Dunántúlon, ha lassabban és nem is mindenütt, de már elindultak hasonló folyamatok.
A legjobb víztározó a talaj
Csala Dániel úgy látja, hogy az elmúlt időszakban, talán nem függetlenül az évek óta egyre pusztítóbb szárazságoktól, felgyorsultak az események társadalmi és szakmai szinten egyaránt.
A vízhiányt testközelből érzékelő helyiek például egyre gyakrabban szerveződnek össze, és válnak vízőrzőkké. Ilyen csoport a Nem víznek való vidék csatornáján is szereplő Marispusztai Önkéntes Vízőrzőké. Ők helyi fürdő csurgalékvizét megfogják: nem engedik elfolyni, hanem beszivárogtatják a talajba. A probléma súlyát és munkájuk fontosságát jól mutatja, hogy az új kormány első kihelyezett ülésén éppen Marispusztára látogattak el.
A vízügyi szakmában is megindultak a változások. Noha az elmúlt nagyjából 200 évben a fő prioritás az árvíz- és belvízmentesítés volt, a „káros” vizek gyors levezetése, mára a feladat egyre inkább a vízmegtartás. Ennek egyik első lépéseként indult el 2024-ben a „Vizet a tájba” program, melynek – bár még csak erősen korlátozottan, de – már vannak eredményei.
Az ilyen kezdeményezések azért is létfontosságúak, mert, ahogy vendégem mondja, a talaj a legjobb víztározó. A lábunk alatt megőrzött víz segíti a kritikus szintre süllyedt talajvíz pótlását, és szemben a víztározókkal, jóval alacsonyabb a párolgási veszteség is.
„Azt szokás mondani, hogy a legjobb víztározó a talaj. Sajnos nem a szemnek kedves víztározók jelentik a megoldást, hanem a talajban tározott víz” – hangzik el az adásban.
Az adásban a fentieken túl szó esik arról, hogy:
- a vízhiány már nem csak agrárkérdés, hanem mezoklimatikus probléma és élhetőségi kihívás is egyben,
- az agrártámogatások rendszere, és az aszálykár-kompenzáció sokszor rossz irányba motiválja a gazdákat, így ezek megváltoztatása elkerülhetetlennek tűnik,
- az Alföld legalább 10–15%-án a tájhasználat átalakítására van szükség, a területek egy részén pedig állandó vagy időszakos vízborítást kell létrehozni,
- a városi vízmegtartás és szivacsvárosok szerepe felértékelődik, mert képes tompítani a klímaváltozás hatásait a településeken
- miért optimista mégis Csala Dániel, és mit gondol arról, hol tartunk majd 10–15 év múlva.
