A héten két jelentős évfordulót ünnepelnek a tudósok és aktivisták. Ötven évvel ezelőtt nyílt meg Stockholmban az ENSZ emberi környezetről szóló konferenciája. Ez volt az első olyan világfórum, amely a Föld óceánjainak, szárazföldjeinek és erdeinek gondozásával kapcsolatos kérdésekre összpontosított, és közvetlenül az ENSZ Környezetvédelmi Programjának létrehozásához vezetett. 1992-ben a Rio de Janeiró-i környezetvédelmi konferencia – mai nevén a öld-csúcstalálkozó – arra kötelezte a nemzeteket, hogy a gazdasági növekedést ökológiailag felelős módon közelítsék meg. Ezt követően az éghajlatváltozásról, a biológiai sokféleségről és az erdőgazdálkodásról szóló egyezmények születtek.
Ezek a meghatározó események változást jelentettek a politikai gondolkodásban. A világ vezetői felismerték, hogy a Föld erőforrásai végesek, és hogy a környezeti problémák nem helyi problémák, amelyeket figyelmen kívül lehet hagyni, hanem az egyre súlyosbodó globális kényszerhelyzet részei, amelyet az emberek számának ugrásszerű növekedése okoz. De valójában mennyit sikerült elérni? Milyen messzire jutottunk a globális felmelegedés megállításában? És milyen a Föld biológiai sokféleségének mai állapota?
Egyik ügyben sem sikerült jól járnunk, annak ellenére, hogy ezeken a csúcstalálkozókon egyértelmű figyelmeztetések hangzottak el. A fajok továbbra is a kihalás felé tartanak minden kontinensen; a jégsapkák tovább olvadnak; a part menti régiók katasztrofális áradásokkal néznek szembe; az emberek száma a Földön várhatóan egy éven belül eléri a 8 milliárdot.
A globális felmelegedés azért következik be, mert a fosszilis tüzelőanyagok elégetésekor kibocsátott üvegházhatású gáz, a szén-dioxid légköri szintje változatlanul emelkedik. Az emelkedés mértéke, amelyre bolygónk történelmének elmúlt millió évében nem volt példa, azt mutatja, hogy nagyon kicsi az esélyünk arra, hogy a globális hőmérséklet-emelkedést 1,5 Celsius-fok alatt tartsuk.
Aztán ott van bolygónk élővilágának kérdése. Az ENSZ legfrissebb biodiverzitási kilátásai szerint a vadon élő állatok populációja 1970 óta több mint kétharmadával csökkent. Ma, 50 évvel Stockholm és 30 évvel Rio után, becslések szerint egymillió fajt fenyeget a kihalás veszélye.
Ezek a borús forgatókönyvek azt sugallják, hogy a csúcstalálkozók minden jó szándékuk ellenére kudarcot vallottak. Ez a következtetés azonban nem lenne igazságos. Mindkét eseménynek kedvező következményei voltak. Ugyanaz az ENSZ biodiverzitási előrejelzés, amely a Föld vadon élő állatpopulációit fenyegető veszélyeket vázolta fel, rámutat arra is, hogy a madarak és emlősök kihalásának száma akár négyszerese is lehetne, ha nem lettek volna olyan természetvédelmi programok, amelyek Stockholmra és Rióra vezethetők vissza.
Más szóval, a dolgok rosszabbul is alakulhattak volna. Mindazonáltal a nemzetközi környezetvédelmi fellépésnek egyértelműen új lendületre van szüksége. A glasgow-i Cop26 találkozó után most újra felcsillant a remény, hogy ez megtörténhet.
A világ figyelmét minden évben gazdasági összeomlások, háborúk és világjárványok terelik el, miközben visszafordíthatatlan ökológiai károkat okozunk. Néhány faj eltűnik, a jégsapkák még egy kicsit olvadnak, a tengerszint tovább emelkedik. Rio és Stockholm felhívta a figyelmet arra a fokozódó válságra, amellyel szembe kell néznünk. Ha nem feledjük el ezeket a figyelmeztetéseket, még ebben a késői szakaszban is elháríthatjuk az előttünk álló globális katasztrófa legsúlyosabb hatásait.
Forrás (theguardian.com)
