Homokhátság vízpótlása a magyar vízgazdálkodás egyik legsúlyosabb kihívása. Lehetőségként évről évre felmerül egy Duna–Tisza-csatorna megépítése, ami rendezhetné a kialakult helyzetet és a térség vízhiányát. Ráadásul nemcsak a vízpótlás, de a vízi közlekedés szempontjából is nagy előrelépés lehetne. Arra, hogy ez jó ötlet-e, illetve életképes megoldás lenne-e, a Nem víznek való vidék csapatának új filmje próbál választ adni.
Az sorozat házigazdája, Csala Dániel Timár Gábornak, az ELTE Geofizikai és Űrtudományi Tanszékének vezetőjével deríti fel a 220 éve épült Ferenc-csatornát. A 2025 telén készült film Baján indul: ez a város a Bajai-csatorna kiindulópontja, amely a mai országhatárt átlépve, a vajdasági Bezdánnál csatlakozik a Ferenc-csatornához. Ez utóbbi pedig átszeli a Délvidéket, és Óbecsén csatlakozik be a Tiszába.
A csatorna hosszán öt zsilip egyenlíti ki a szintkülönbségeket, ugyanis a terület geomorfológiai sajátosságai szükségessé teszik a bonyolult mérnöki megoldások használatát. Mindez azonban rámutat arra is, hogy mi az egyik legnagyobb akadálya a Homokhátságot ellátó csatorna tervezésének: arrafelé a Duna és a Tisza között akár 30–40 méteres szintkülönbséget kellene leküzdeni. Ez kétszerese vagy háromszorosa is lehet annak, amivel a Ferenc-csatorna építőinek meg kellett küzdeniük.
A filmben többek közt szó esik arról is, hogy miért épült egykor a délvidéki csatorna: a napóleoni háborúk korában a gabona és a só szállításának gyors és olcsó módját jelentette. Ráadásul segített nagyobb területeket bekapcsolni az öntözésbe, valamint a mocsarak lecsapolása révén az új területek feltörésébe. Ahogy a film másik megszólalója, Gaudényi Tivadar, a Szerb Tudományos Akadémia Földrajztudományi Intézetének munkatársa rávilágít, a csatorna gondozása jelentős és komoly munkát igényel, miközben egykori funkcióinak jelentős részét elveszítette: a mai modern hajók számára egy ilyen csatorna már szűkös, nem használható.
Fotók: Nem víznek való vidék
