Az október 31-én, tehát éppen ma kezdődő COP26, vagyis az ENSZ klímacsúcsának egyik legfontosabb tárgyalási pontja a párizsi klímaegyezményben foglalt 6. fejezet egy olyan nemzetközi, piaci alapú mechanizmusról szól, amely lehetővé teszi a karbonkompenzációkat az aláíró országok között.
Ez egy nagyon összetett, nagyon bonyolult téma, és lehet nagyon jól, ugyanakkor nagyon rosszul is csinálni – de mi is pontosan a karbonkompenzáció és a kibocsátáskereskedelem? Ezt a kérdést járja körül a Másfélfok.hu nyomán a 24.hu cikke.
A párizsi klímaegyezmény kimondja, hogy azon országok, ahol a saját vállalt céloknál jobban sikerül csökkenteni a kibocsátást, kereskedhet karbonkreditekkel olyan országok felé, ahol nehezebb elérni a kibocsátáscsökkentési vállalásokat. A karbonpiacok anyagi ösztönzést nyújtanak a fejlett országok számára, hogy minél inkább próbálják csökkenteni a kibocsátásaikat, és segítséget nyújthatnak a fejlődő, kiszolgáltatottabb, jellemzően a klímaváltozás miatti időjárási katasztrófákra leginkább sérülékeny területeknek arra, hogy „kiegyenlítsék a számlát”, azaz karbonkreditek vásárlásával járuljanak hozzá a klímaváltozás elleni harchoz.
Kapcsolódó bejegyzések
Mit várhatunk a glasgow-i klímacsúcstól?
Mire lehet számítani a történelminek ígérkező eseményen? Valóban eljöhet-e a várva várt globális fordulat?
A karbonpiac nem újkeletű: a jelenleg érvényben lévő karbonpiaci mechanizmust a Kiotói Jegyzőkönyvvel (1997) hozták létre. A karbonpiac elméletileg hatékony lehetőség a kibocsátás csökkentésének elérésére, mivel a piaci szereplők ezt a célt a legalacsonyabb költséggel törekszenek elérni. Ahhoz azonban, hogy ez a rendszer megfelelően működjön, nagyon pontos és átgondolt szabályozásra van szükség.
A megfelelő szabályozás megalkotása már régóta az ENSZ palettáján van, de egyelőre nem sikerült dönteni: az előző klímacsúcson, a COP25-ön például a kormányok elhalasztották az érdemi döntéseket, miután nem született megállapodás a legvitatottabb kérdésekben, például abban, hogy mi legyen a sorsa a régi krediteknek, és hogyan lehet elkerülni a kettős elszámolást.
A Nemzetközi Kibocsátáskereskedelmi Szövetség szerint a karbonpiacban megvan az a potenciál, hogy lefelezze a nemzeti kibocsátási célok megvalósításának költségeit, ezzel pedig a becslések szerint évi 250 milliárd dollárt takarítanánk meg 2030-ig, valamint évente körülbelül 5 gigatonna szén-dioxid eltávolítását is jelentené többletköltség nélkül.
Az Európai Unió egyik fő aggodalma az, hogy miként számolják el a szén-dioxid-piacokon keresztül végrehajtott kibocsátáscsökkentéseket. Az EU és más országok azt szeretnék elérni, hogy ne kerüljön sor a kettős beszámításra, ami azt jelenti, hogy a kibocsátás-csökkentést mind a krediteket vásárló, mind pedig az azt kibocsátó ország számolja.
Több országnak az a véleménye, hogy ezen kibocsátási egységek átvitele potenciálisan elárasztaná a piacot a múltbeli teljesítményekre vonatkozó jóváírásokkal, és nem segíti elő a párizsi megállapodás szerinti jövőbeli kibocsátáscsökkentést.
Az IPCC legfrissebb jelentése szerint azonban nincs már időnk sokat ülni a karbonpiac szabályozásán: az elemzés egyértelműen kimondja, hogy ha nem teszünk valamit nagyon sürgősen, a 1,5 Celsius-fokos kibocsátásplafon elérhetetlenné válik. Így a glasgow-i tárgyalások egyik kulcsfontosságú pontja lesz a párizsi megállapodás 6-os cikkelyének érvényt szerezni.
(Forrás: 24.hu Kép: pexels.com)
