Biológiai sokféleség, környezetvédelem, ökológiai szolgáltatások. Napjainkban sokszor hallott kifejezések, de vajon tényleg hatással van-e az életünkre a természeti környezet? Szükségünk van-e még a múltból hozott ökológiai örökségünkre, vagy csupán egy felesleges divathullám söpör végig elkényelmesedett világunkon, zászlajára tűzve a fenti szavakat?

Egy tanulságos történet: Kína nagy ugrása az ismeretlenbe

Az 1950-es évek végén Mao Ce-tung, a Kínai Népköztársaság teljhatalmú vezetője nagyot álmodva meghirdette a „Nagy Ugrás Előre” elnevezésű mozgalmat, mely a több évezredes történelemmel büszkélkedő országot hihetetlen léptékű iparosodásba hajszolta, miközben a racionalitástól elrugaszkodva, rohamtempóban szervezte át a mezőgazdaságot.

A kijelölt irány gyakorlatilag egyet jelentett a természeti környezet ellen indított intenzív, totális háborúval.
Nagy léptékű bányászati tevékenység, hatalmas erdőirtás, tavak feltöltése és kiterjedt ökoszisztéma-pusztulást előidéző duzzasztógátak építése kezdődött.
A következmények miatt aggódó – és mindennek hangot is adó –  ökológusok és egyéb szakemberek pedig pillanatok alatt a rendszer ellenségeivé válhattak, és munkatáborba száműzve gondolhatták újra kritikus nézeteiket.

Kapcsolódó bejegyzések

Kína az új gyarmatosító Afrikában

Afrika csak névlegesen szabadult fel, modern kori gazdasági függés jellemzi. Jelenleg Kína hatalmas erőfeszítéseket tesz Afrika politikai és gazdasági gyarmatosítására.

3 kártevő és 1 ártatlan áldozat

A lakosságot járványok tizedelték, és magas volt a gyermekhalandóság, így a Nagy Ugrás egyik elemeként 1958-ban kikiáltották az egészségügyi kockázatot jelentő állatok „gyérítésére” törekvő „4 kártevő” kampányt.
A propaganda plakátokon hirdetett halállistájára felkerült a házi légy, a szúnyog és a patkány. De a negyedik jelölt igencsak kilógott a sorból.

Kapcsolódó bejegyzések

Patkánykisokos: hogyan védekezz ellene?

A patkányra leginkább ellenségként tekintünk, hiszen betegségeket terjeszt, és gyakran kárt tesz az otthonunkban vagy a háziállatainkban.

Ugyanis az erőltetett fejlesztést hajszoló Mao felíratta a listára a mezei verebet is, mivel úgy vélte, hogy ezek a kis énekesmadarak a gabonát dézsmálva rengeteg ember fejadagját fogyasztják el évente, így nagyban rontják a mezőgazdaság hatékonyságát.

„Mao semmit sem tudott az állatokról. Nem akarta megvitatni a tervét senkivel, sem hallgatni a szakértőkre. Egyszerűen eldöntötte, hogy a 4 kártevőnek pusztulnia kell” – fogalmaz Dai Qing író, aktivista.

Így aztán a politikai vezetés háborús hangulatot gerjesztve „hadba küldte” a népet a kis szárnyasok ellen. A világtörténelemben sajnos nem ez volt az első és utolsó eset, amikor az emberek gondolatvilágát szélsőségesen megmérgezte a gondosan felépített, folyamatos uszítókampány.

Amint a hatékony propaganda átmosta az emberek agyát, a veréb már nem csupán egy apró madárka volt a szemükben. A néhány grammos tollcsomó képében a nép és a rendszer főellensége öltött testet számukra.

A meglepően jól összehangolt hadműveletek során az emberek tömegei botokat, zászlókat lengetve, dobokkal, fazekakkal lármázva zaklatták és üldözték a madarakat, míg azok végkimerülésükben a földre nem hullottak. De az arzenál nem merült ki ennyiben, hiszen mérget, csapdát, lőfegyvert is bevetettek a hüvelykujjnyi énekesmadarak elleni epikus „küzdelemben”.

A kiskorúak szerepe

A propaganda különös figyelmet fordított arra, hogy a kiskorúak is találjanak maguknak tennivalót a mozgalomban. A politikai vezetés által dicsőített, kis nemzeti hőssé avanzsáló, könnyen befolyásolható gyerekek kezükben csúzlival indultak a verebek felkutatására.

„Számunkra szórakozás volt a „4 kártevő” kampány. Az egész iskola kivonult verebeket ölni. Létrákat készítettünk, hogy elérjük a fészkeket, és dobokat vertünk esténként, amikor a madarak visszatértek a pihenőhelyeikre. Ez még sok évvel azelőtt volt, hogy megtudtuk, hogy a verebek hasznosak. Akkoriban csak annyit tudtunk, hogy gabonát esznek” – egy kínai férfi visszaemlékezése gyermekéveire. (Mao’s War against Nature)

Szegény kis madarak az emberek elől menekülve gyakran a diplomáciai épületek közelében leltek menedéket.
Fennmaradt egy történet, miszerint a Lengyel Nagykövetség dolgozói nem engedték meg, hogy a tömeg az épület kertjébe hatolva üldözhesse a rémült verebeket. Az ilyen ritkaságszámba menő esetek azonban nyilvánvalóan nem bizonyultak elegendőnek az állomány megmentéséhez.

A propaganda hatására átszellemült nép rendkívül hatékony munkát végzett. 1960-ra a helyi mezeiveréb-állomány a kipusztulás szélére sodródott.
A hadjárat végére legalább 1 milliárd verebet vadásztak le, de valószínűleg más énekesmadarak populációi is sérülhettek, mivel az állandó riogatás, a mérgek használata és a fészkek elpusztítása aligha csak a verebeket érintette. A nép legyőzte hát az ellenséget.

Az ökológiai rendszer bonyolult, a válasz nem maradt el

1959-ben a Kínai Tudományegyetem kutatói felboncoltak egy áldozatul esett verebet, és megállapították, hogy a gyomrában jóval több rovar található, mint gabona. Ez intő jel volt, de mire rájött a kínai vezetés, hogy valójában nem ellenséget, hanem a gazdálkodók szövetségeseit gyilkolta le, már elszabadult egy igen veszélyes folyamat.

A nagy éhínség

A Nagy Ugrás meggondolatlan, inkompetens intézkedései a történelem leghalálosabb éhínségét eredményezték.1959 és 1961 között – a becslések szerint – 35–50 millió ember halt éhen.

Az erőltetett átszervezés során a parasztságot megfosztották az önellátás lehetőségétől, és kommunákba terelték, sokukat az acélgyártás területére „vezényelték át”. Így a Nagy Ugrás első évében a gabona jelentős része – aratás hiányában – a földeken ment tönkre.
A következő évben szárazság sújtotta Kínát, de közben a politikai vezetés sem reagált érdemben a problémára, sőt az éhezés ténye miatt szót emelő politikusokat Mao eltávolíttatta a hatalomból. A nép körében pedig kegyetlen vasszigorral fojtott el minden lázadási kísérletet.

Kapcsolódó bejegyzések

Nem minden ízeltlábú ellenség, ami a veteményesben van!

Vannak kifejezetten hasznos ízeltlábúak, mint például a katica. Azt viszont már kevesen tudják – vagy legalábbis nem sokan számolnak vele – hogy van egy lárvaállapota, amit nem szabad bántani.

Váratlan fordulat

Egy ilyen helyzetben érett be a verébirtó kampány nem várt mellékhatása: a népes madársereg hiányában elszaporodtak a sáskák és egyéb rovarok, melyek megszállták a földeket, és óriási mennyiségű gabonát fogyasztottak el, hiszen a ragadozó verebek már nem tizedelték őket.

A helyzet súlyosságát jól mutatja, hogy – felismerve a hibás lépést – 1960-ban Mao Ce-tung különösebb magyarázkodás nélkül leállította a szárnyasok ellen indult hadjáratot. A 4 kártevő programja megmaradt, de a kis madarak helyét az ágyi poloska vette át a listán.

A tragikus történet abszurd záróakkordjaként Kína végül verebeket importált a szomszédos Szovjetunióból, hogy idővel talán helyre állhasson a felbillent ökológiai egyensúly.

A Nagy Ugrás programja mérhetetlen károkat okozott: emberéleteket követelő ökológiai katasztrófát, környezetszennyezést, ősi erdők, hegyvidékek, vizes élőhelyek – sokszor teljesen értelmetlen – pusztulását.

A fenti történet ugyan Kínáról, a Mao-éra természet ellen vívott háborújáról szól, de mielőtt pálcát törve ítéletet mondanánk a környezeti pusztítást szemlélve, érdemes feltennünk a kérdést, hogy vajon Európa, sőt hazánk jobban bánt-e az elmúlt évszázadokban vagy akár napjainkban a természeti örökségével?

Elég, ha arra gondolunk, hogy Európa szinte utolsó – Kárpátokban megmaradt – őserdeiből több mint 5 focipályányi terület lesz a fogyasztói társadalom kielégíthetetlen igényeinek martaléka minden egyes órában.

Ne feledjük azt sem, hogy hazánkban a folyószabályozás és a kiterjedt lecsapolások révén néhány emberöltő alatt feláldoztuk a modernizáció oltárán az Alföld természetes vizes élőhelyeit.
Ezzel megágyaztunk egy olyan drasztikus kiszáradási folyamatnak, mely – a klímaváltozás hatására egyre fokozódóan – a magyarság egyik legnagyobb problémája lesz a közeljövőben.

Ideje tanulnunk az elkövetett hibákból és változtatni

A mai modern időkben könnyen megtehetjük, hogy lebontunk hegyeket, elterelünk folyókat, és lebetonozhatjuk a fél világot is akár. De tudnunk kell, hogy egy évmilliók alatt csiszolódott természeti rendszert „takarítunk el” magunk alól, és cserélünk le a mi – általában – technokrata megoldásainkra, melyek következményei nemhogy évszázadok, de többnyire még néhány emberöltőnyi időtávlatban sem mutatják a stabilitás jeleit.

Civilizációnk fennmaradása szempontjából létfontosságú, hogy módot találjunk arra, hogy a 21. századi ember alkotta világunkat összefésüljük, szinkronba hozzuk a természeti környezet működési folyamataival.
Fontos, hogy állami és nemzetközi szinten történjenek intézkedések, de ne essünk abba a hibába, hogy lebecsüljük az egyéni tettek erejét, hiszen ennek érdekében mi, „átlagemberek” is sokat tehetünk, mert a világ apró szeletének sorsa közvetlenül a mi kezünkben van.
Legyen a munkánk eredménye egy természetbarát kert, egy tavacska, egy „méhlegelő” vagy akár egy egyszerű madárodú, melyet drámai történetünk tragikus hőse, a mezei veréb is örömmel elfogad.

A lényeg, hogy cselekedjünk.

A cikk Judith Shapiro: „Mao’s War against Nature” c. könyve alapján készült.