A hód ingyen elvégzi, amire égető szükségünk van – Interjú Dr. Juhász Erikával
Van, ahol problémásak, van, ahol kifejezetten komoly akadályokat gördítenek a gazdálkodók elé, azonban vízmegtartásban verhetetlenek. A hódok ösztönösen tudják, hol érdemes vizet engedni a tájba, és bár az embereket nem kérdezik meg erről, az egyre szárazodó Magyarországon vétek lenne nem tanulni tőlük, és figyelmen kívül hagyni az “ingyenes vízmegtartó szolgáltatásaikat”. Hogyan tudjuk segítségül hívni a hódokat a kiszáradás elleni harcban? Miket leshetünk el tőlük, és mire mutat rá a tevékenységük? A kérdéseket a HUN-REN Ökológiai Kutatóközpont vizes élőhelyekkel foglalkozó kutatója és hódszakértője, Dr. Juhász Erika válaszolta meg.
Az eurázsiai hód életvitele és tevékenysége egyre nagyobb reflektorfényt kap, hiszen semmihez sem fogható gátépítési ösztönével maga duzzasztja fel a vizet azért, hogy megfelelő élőhelyet alakítson ki magának. Ezen a ponton pedig érthetővé válik az őket övező egyre nagyobb érdeklődés, hiszen a hazai vízmegtartás és a vizes élőhelyek újraélesztése sem tűr halasztást. A hód és az ember kapcsolata ékes példája annak, miként működhetnénk együtt a természettel a klímaváltozáshoz való alkalmazkodásban: de nagyon sokat kell még dolgoznunk a konfliktusok megfelelő kezelésén, és a jelen realitásában a békés egymás mellett élés nem mindig sikerül.
Fotó: Balázs Zsolt
A szakértőnk, Dr. Juhász Erika a HUN-REN Ökológiai Kutatóközpont tudományos munkatársa. Kutatásai során elsősorban a gyorsan terjedő ökoszisztéma-mérnök faj, a hód tevékenységével foglalkozik. A faj gátépítésének, szelektív rágásának vízi és vízparti közösségekre gyakorolt hatásait vizsgálja, de ugyanígy kutatási területe a faj magyarországi terjedése is. Érdeklődési körébe tartoznak továbbá a folyóárterek, kisvízfolyások természetvédelmi problémái és a tájhasználati konfliktusok.
Több veled készült interjúban is olvasható, hogy a hódok ökoszisztéma-mérnökök és a vízmegtartás legelhivatottabb ügynökeiként tekinthetünk rájuk. Pontosan hogyan segítenek a hódgátak egy aszályos időszakban, az egyre szárazodó években a tájnak és az ott élő többi fajnak?
Alapvetően a hód rendelkezik egy helyzeti előnnyel a vízmegtartással foglalkozó emberekkel ellentétben, ugyanis nincsen szüksége semmilyen hatósági engedélyre a saját tevékenységéhez. Ezért a természet törvényeit követve mindenhol gátat épít, ahol ezt megteheti, habár nem a táj vízkészletének védelme, hanem a saját élőhelyének kialakítása motiválja. A víz azonban ennek ellenére megtalálja a helyet a kilépésre és a szabad terjedésre ott, ahol lehetősége nyílik erre. A duzzasztás végett kiáramló víz gyakran olyan medencéket is feltölt, amelyekről látszik a tájtörténeti térképeken, hogy egykor vizes élőhelyek voltak. Ez egy kívánatos és jó hatása a hód tevékenységnek, azonban ha ez helyi magánérdekekkel ütközik, akkor meg kell találni a módot arra, hogy a magánérdeket harmóniába hozzuk az egyébként társadalmi érdekeket szolgáló vízmegtartással. Olyan támogatási rendszert kell létrehozni, mely kifejezetten ösztönzi a tájban való vízmegtartást. Sajnos van egy nehezebben kezelhető probléma is. A mélyfekvésű területek egy részén ma épületek vagy értékes infrastruktúra-elemek találhatók, mivel korábban az építkezés során nem vették figyelembe a lecsapolások előtti vízállapotokat és a táji adottságokat. Ilyen helyszíneken a hód most komoly gondokat okozhat.
Egy másik nagyon fontos jelenség a hódgátak kapcsán az, hogy üledékcsapdaként is funkcionálnak. Az ember esztétikai okokból, szinte ösztönösen takarítja a medreket, mintha épp az ellentétei lennénk a hódoknak: nem bírjuk elviselni, ha valami akadály, torlasz van egy víztestben. Elődeink lecsapolták a mocsarakat, a vízfolyásokat sok helyen egyenes, mély medrekbe terelték, ezeket a medreket pedig nem ritkán túlmélyítették a kotrásokkal.. A hódgátak kompenzálják ezeket a hatásokat. Ahol a hódok gátakat építenek, ott a vízfolyás hordaléka lerakódik, és a túlmélyített meder fokozatosan feltöltődik, a vízfolyás egy magasabb térszintre kerül. Így az árok kevésbé csapolja meg a talajvízszintet. De ez nem minden: ha a hódgátrendszer nem egy mélyfekvésű, beépített terület közvetlen közelében fekszik, akkor a településeken a villámárvíz-csökkentő hatásából is profitálhatunk. Ha a település fölötti beépítetlen területekre vezeti ki a nagyvizeket, az alsóbb szakaszokon kevésbé érezhető egy nagyobb áradás: a felsőbb területeken kitombolja magát a víz.
A hód megmutatja nekünk a táj természetes működését. Általa láthatjuk, hol voltak egykor a vizes élőhelyek. A “hódmentesített” tájban az ember ehhez nem szokott hozzá és olyan tájhasználati gyakorlatokat kezdett meghonosítani, melyek a hód visszatérésével nem igazán összeegyeztethetőek (például partélig szántás vagy nyárfaültetvény telepítése közvetlenül a víz mellett). A problémát kezelhetjük úgy, hogy megpróbáljuk erőltetni azokat a gyakorlatokat, melyeket jelenleg a vízpartokon láthatunk. Vagy, ha rendelkezésre állnak a megfelelő támogatási feltételek, tehát a gazdálkodókat tájhasználat-váltásra, a vízparti sáv intenzív gazdálkodás alóli kivonására ösztönzik, akkor át tudnak térni olyan gyakorlatokra, amelyeknek sokkal kevesebb az ütközési pontjuk a táj természetes folyamataival. Ez a kérdés messze túlmutat a hódhatáson, a kevesebb hódkonfliktus csupán egy lenne az ártér és a vízpart helyreállításának kedvezőbb hozadékai közül.
A hód életmódja igen különleges. Főként szürkületkor és éjszaka aktív, nappal a kotorékban pihen, de sötétedés után táplálékot keres vagy építkezik. Szigorúan növényevő: tavasztól őszig vízparti lágyszárú növényeket, hínárféléket, vízinövényeket is fogyaszt. Télen, amikor ezek nem elérhetők, a fásszárúak – elsősorban a fűz- és nyárfák – kérge, rügyei és vékonyabb gallyai jelentik az elsőszámú táplálékát. A hidegebb hónapokra gyakran víz alatti „éléskamrát” (ágrakásokat) is felhalmoz. Monogám állat és rendkívül territoriális. Kisebb családi közösségben él, amely rendszerint a szülőpárból és az utolsó egy-két év utódaiból áll. Területének határait pézsmával (tudományos nevén castoreummal) jelöli meg, és azt hevesen védi az idegen fajtársaktól. A fiatalok általában kétéves koruk környékén hagyják el a családot, és új élőhelyet keresnek maguknak.
Sokan megijednek, amikor a hódok „tarra rágják” a vízparti idős fákat. Miért természetes folyamat ez ökológiai szempontból, és hogyan alakítja át a hód az ártéri erdők szerkezetét?
A hód tájátalakító képessége az ártéri erdőkben természetes, ám az ember által átalakított vízpartokon, degradált élőhelyeken, például az inváziós fásszárú fajok jelenléte esetén nem mindig kedvező. A gátépítés kapcsán számtalan pozitív hatást listázhatunk (vízmegtartás, biodiverzitás-védelem, mikroklíma-szabályozás stb.), persze ott is lehetnek, akár természetvédelmi szempontból is konfliktusok, ha például egy áramláskedvelő halfajt szeretnének védeni. De a hód rágása kapcsán van néhány másik probléma. Az ember a legtöbb helyen szinte a partszegélyig átalakította a vízpartot, és ezeken a helyeken a hód az utolsó értékes fasort rágja majd ki, ami gyakorlatilag más fajok, denevérek, különböző madárfajok élőhelye is. Olykor pedig az inváziós fásszárúak törnek előre a kirágott fűzfák és nyárfák helyén. Bár ilyenkor érdemes elgondolkozni azon is, hogy mi történt az élőhelyekkel, miért nem újulnak fel az őshonos fajok, és mit tehetünk ez ellen.
Habár a hódok egyedszáma a 19. században lecsökkent, majd a faj teljesen el is tűnt a Kárpát-medencéből, a 2000-es évek elején visszatelepítették őket. Czabán Dávid és Juhász Erika 2020-as összesítése alapján az országos állomány már akkor elérte a 10-11 ezer példányt, azóta pedig a számuk mérsékelten tovább növekedett, így a visszatelepítés több mint sikeres volt. Ez azonban számos újkeletű konfliktust is magával hozott.
A hódgátak által duzzasztott kisvízfolyásokon az ott élő fűzfák és nyárfák gyakran igen jól sarjadnak a rágást követően, és olykor gyönyörű bokorfüzeseket hoznak létre. Ez azért van, mert ezek a fajok a lassú és mérsékelt vízszintingadozáshoz, valamint a tartós elöntéshez alkalmazkodtak. A nagy folyók, főként a Tisza és mellékfolyói a szabályozásokat követően berágódtak (az oldalirányú mozgás korlátozottsága miatt a folyó egyre mélyebbre vágja magát a saját medrében), és sokméteres vízszintingadozás, nyáron pedig szárazság jellemző a hullámtérben. A folyók geomorfológiai helyreállításával (újrameandereztetés, holtág-visszakötés stb.) ellensúlyozni lehetne a berágódást és kiegyensúlyozottabbá tenni a vízszintingadozást, a kanyarulatfejlődés során pedig új üledékfelszínek képződnének. A fűzfák felújulásához ezek elengedhetetlenek, most azonban a legtöbb szakaszon teljesen hiányoznak. Amikor egy élőhely olyannyira leromlott, hogy a puhafák mennyisége folyamatosan csökken, az inváziósok előretörnek és a puhafák nem sarjadnak a rágást követően, akkor természetvédelmi szempontból is felmerül és legitim az az álláspont, mely a hód mérsékelt állományapasztását támogatja. Ugyanakkor szem előtt kell tartani, hogy ez egy csővégi megoldás – átvitt értelemben is. A probléma valós megoldásán kell dolgoznunk. A hullámtéren a természetes folyamatokat és a magas természetességű állományok kialakulását csak a folyóhelyreállítás támogatja.
Az újrameandereztetés (angolul remeandering) egy olyan természetvédelmi és vízgazdálkodási beavatkozás, amely során egy korábban mesterségesen kiegyenesített folyó- vagy patakmedret visszaalakítanak az eredeti, kanyargós (meanderező) formájára. A kanyargós folyó nem marad statikus állapotban, a természetes kanyarulatfejlődés – bizonyos korlátok között – fontos eleme ennek a rendszernek.
Mi történik, ha egy adott területen túlságosan megnő a hódpopuláció?
A túlságosan az egy igen relatív fogalom. Egyrészt egy idő után a növekedés lassul és beáll egy maximális állománysűrűség (hiszen territoriális fajról van szó). Országszerte számos térségben már el is jutott a növekedés ebbe a fázisba. Van azonban olyan helyzet, amikor mi emberek úgy döntünk, hogy ennél a maximumnál kevesebb hódot szeretnénk valamilyen okból. Ez az ok lehet természet-ember konfliktus vagy akár más természetvédelmi prioritások érvényesítése is. Viszont ahol intenzíven tud segíteni a vízmegtartásban, ott ezt a hatását maximálisan ki kellene használnunk, és szabad utat kellene biztosítanunk a tájátalakító tevékenységének.
Ha természet-ember konfliktusról beszélünk, akkor sem biztos, hogy a gyérítés a legmegfelelőbb, legfontosabb eszköz. Ahol a hód számára alkalmas élőhely található, ott hamarosan ismét hódunk lesz. A táji adottságoknak megfelelő tájhasználat rengeteg konfliktust kiküszöböl. Egy legelőnek az időszakos elöntés kifejezetten jót tesz, a szántón viszont könnyen tönkremegy tőle a termény. Ha azonban épített környezetben vagyunk, akkor jelentősen beszűkülnek a lehetőségek, és az alkalmazkodás helyett a hódokat “kicselező” műszaki beavatkozásokra kerül a hangsúly: ezek az úgynevezett hódmenedzsment eszközök.
Mik lehetnek ezek az eszközök? Ha például egy hódgát fölött a duzzasztott víz szintjét szabályozni kell, mert például egy értékes infrastruktúrát, vasútvonalat vagy közutat, veszélyeztet, akkor olyan feltételeket érdemes teremteni, melyek a hód számára is megfelelőek, de az infrastruktúrát sem veszélyeztetik. Magyarán pont annyival csökkentjük a vízszintet, amennyivel muszáj, jellemzően néhány deciméterrel. Ha egyszerűen csak elbontanánk a gátat, akkor nem tudnánk kiszámítani, mit lépne a hód legközelebb: visszaépítené három nap alatt ugyanott vagy esetleg az utakhoz, épületekhez még közelebb fogna új építkezésbe. A Csömöri-pataknál volt egy olyan projektünk, melynek keretében csövet építettünk be egy hódgátba. Itt egy gyönyörű vizes élőhely maradt fenn, de rendszeres ellenőrzés kell, hogy így is maradjon.
A Csömöri-patak esetében a hódgátak okozta infrastruktúra-veszélyeztetést egy „hód-becsapó” csőrendszerrel oldották meg. A gátakon keresztül flexibilis csöveket vezettek át: a csövek bemeneti nyílását a víz alatt, a gáttól távolabb rejtették el és “fémketreccel” védték le. Mivel a hódok a víz csobogásának hangja alapján keresik meg a gát hibáit, megpróbálnák eltömni a csövet, de így nem férnek hozzá. Az eredmény, hogy így a vízszint a biztonságos maximum szinten tud maradni, miközben a hódok által létrehozott vizes élőhely is megmaradt.
Lényegében a hódok ingyen elvégzik azt a természetalapú vízvisszatartó munkát, amire nekünk, embereknek is égető szükségünk lenne. Mérhető valahogyan az a haszon (például a talajvízszint emelkedésében vagy a környező földek terméshozamában), amit egy-egy hódgátrendszer hoz létre?
Mérhető, és ebben az esetben nem számít, hogy a hód vagy a “hódszerűen dolgozó ember” végzi el a vízmegtartást. Sok helyen kimutatták már azt, hogy a víztöbblet a terméshozam növekedését okozza. Ha csak annyit nézünk meg, hogy egy gazdálkodó hány szénabálát tud lehozni egy száraz és egy néhány hónapon át elöntött területéről ugyanabban az évben, az utóbbi esetén sokkal jobban jön ki. Ez az összehasonlítás akkor adhat más eredményt, ha például egy eredendő, hálózatos medret kaszálna a gazdálkodó, amit valamikor régen lecsapoltak és már csak a tájtörténeti térképek tudják megmutatni, hogy itt valaha víz volt. Ha egy ilyen helyre megérkezik a hód és gátakat épít, akkor lehetséges, hogy a területen folyamatosan víz fog csordogálni, és hiába a nagyobb hozam, a gazdálkodó nem tud rámenni géppel és nem tudja betakarítani a szénát. Az ilyen területeken a legeltetés lehet a megoldás. Ebben nagy potenciál rejlik: a pásztorságot, illetve az extenzív állattartást a táji szintű vízmegtartás egyik fontos partnerének kell tekintenünk.
Mi az az extenzív állattartás? A külterjes (extenzív) állattartás olyan természetközeli gazdálkodási mód, amelyben az állatokat nagy területen, szabadban, legeltetéssel tartják alacsony állatsűrűség mellett.
A pásztorság Magyarországon visszaszorulóban lévő, de jelentős hagyományokkal rendelkező kultúra, a legeltetés régen a tájhasználatunk egyik legmeghatározóbb eleme volt. A mélyebb fekvésű területeken, melyeket állandó jelleggel vagy hosszú időn keresztül víz borít, a legelő jószág lehet a válasz. A másik megoldás, ha ezeket a területeket teljesen visszaadjuk a természetnek. Mindkét típusra szükség van, ez teremti meg az élőhelyek sokféleségét.
Nagyon fontos kiemelni, hogy a vizes élőhely létrehozása nem jelenti okvetlenül azt, hogy “visszavadítjuk” a területet és lemondunk annak használatáról. Sok lehetőség rejlik a vízben és a víz által éltetett gyepekben.
Ha egy ilyen területen nincs legelő jószág és legeltetéssel foglalkozó ember, akkor nem lehet hasznosítani. Azonban ha bivaly vagy szarvasmarha legel rajta, annak természetvédelmi szempontból is lehetnek előnyei. Legeltetés hiányában a sásos, nádas összezáródik, az ilyen élőhely is értékes és egyes fajoknak (például nádi énekesmadaraknak) kifejezetten ez kedvez. Ha azonban a jószág legel, tapos és megnyit néhány területrészt, úgy mozaikos, sokszínű élőhely alakul ki, a nyíltabb foltok például a kétéltűek vagy partimadarak szaporodását segíthetik.
Egy korábbi interjúdban olvasható, hogy a hód „tapasztalati úton kísérletező mérnök”. Honnan tudja egy hód egy apró, kiszáradófélben lévő pataknál, hogy gátat kell építenie, ha a szülei esetleg egy nagy folyó mellett éltek, ahol nem volt szükség gátra?
Valójában az ösztön vezérli őket, de lehetnek benne tanult vonások is. Alapvetően azonban a vízcsobogás hangjára reagálnak. Ennek hatására a hód megpróbálja elrekeszteni a réseket, pakolássza az ágakat, és ezt addig folytatja, míg el nem zárja a víz útját. Persze nem hermetikusan, a hódgátak részlegesen átjárható akadályok a vízi élővilág számára. Az elrekesztés miatt megduzzad a gát mögött a víz, ezért máshol próbál áttörni, a hód pedig újra hallja a csobogást, és még több vizet akar megtartani a mederben. Nem célja az elöntés, ám minél magasabbra emeli a gátat és minél többet dolgozik rajta, a vízoszlop annál magasabb lesz, ilyenkor előfordulhat, hogy a part egy alacsonyabb pontjánál a víz kilép a mederből.
A hód számára az a lényeg, hogy legalább nyolcvan-száz centiméteres vízszint legyen az élőhelyén, amiben tud úszni: egy kis patakon is ezzel próbálkozik. Az motiválja, hogy közlekedni tudjon és a kotorék bejárata védve legyen. Olykor az építmény sokkal nagyobbra sikerül, és mögötte másfél-két méter is lehet a vízmélység.
Korábban úgy fogalmaztál, hogy a hódokkal való konfliktusok valójában tájhasználati konfliktusok. Mit csinálunk mi, emberek rosszul a folyóink, patakjaink mentén?
Ez nem csak magyar jelenség, egy szlovéniai tanulmányúton azt tapasztaltuk, hogy egy traktor gyakorlatilag beleszakadt egy hódüregbe, mivel a szántóföld a vízfolyás pereméig tart, a hódüreg hossza pedig 8-10 méter. A partélig szántás sajnos nagyon gyakori jelenség annak ellenére, hogy vízminőségvédelmi és erózióvédelmi szempontból is problémás lehet. Érdemes lenne mindenhol meghagyni egy olyan, minimum 20-30 méteres sávot a vízfolyások mentén, melyen nem történik sem szántóföldi növénytermesztés, sem erdőművelés.
Még nagyobb probléma az, hogy a gazdálkodás nem alkalmazkodik a területek aktuális vagy potenciális vízállapotához, hanem ennek fordítottja az általános gyakorlat: a vízállapotot, vízellátást igazítják a gazdálkodási igényekhez. Ma a legtöbb helyen a lecsapolás az alapállapot, ezért tud működni a szántóföldi növénytermesztés a mélyártéren, ahol gyepnek vagy nádasnak kellene lennie. A legtöbb patakunk csatornásított mederben folyik, az eredendő medreket pedig kaszálják vagy szántják. Ebben a rendszerben a területen megjelenő víz nem kincs, hanem probléma, amit meg kell oldani levezetéssel, szivattyúzással, hódgátbontással. Át kell állítani a gazdasági ösztönzőket és meg kell változtatni a jogszabályokat olyan módon, hogy ne mindenhol a maximális profit legyen a cél, hanem a táj működése kerüljön előtérbe. Táji léptékben így lesz magasabb a produktivitás. A táj érdeke a társadalomé is, ami helyenként magánérdekekkel ütközhet. A tulajdonosok és gazdálkodók azonban nem szabad, hogy ellenérdekeltek, teherviselők maradjanak, a veszteségeiket kompenzálni kell, a vízhez alkalmazkodó tájhasználatot pedig támogatni. Érdemes lenne a támogatást az elöntés időtartamával és az érintett terület nagyságával arányosítani.
A táji szintű vízmegtartás Magyarországon egy komoly vállalássá nőtt (a Fenntartható Vízgazdálkodási Intézkedési Terv – a szerk.), és megfelelő technológiával (LiDAR-ral létrehozott centiméteres pontosságú domborzatmodellek, ezekre épített hidrodinamikai modellek) kijelölhetők a potenciális vízmegtartási helyszínek, az egykori vízjárta területek. Ez a térinformatikai állomány lehetne az új szabályozások és támogatások alapja.
Hogyan tudjuk “hasznosítani” a hód tudását a vízmegtartásban? Miképp működhetünk együtt vele?
Hódgátanalógok, rőzsegátak, rönkgátak, földgátak építésével. Vannak ugyanis olyan területek, ahol a táji adottságok nem teszik lehetővé a hód megtelepülését, mi emberek azonban létrehozhatunk itt a hódgáthoz hasonló lefolyáslassító létesítményeket. A most sok helyen megfigyelhető, betonból épített, átjárhatóságot megszüntető műtárgyak helyett természetalapú megoldásokra van szükség. Fontos, hogy a gátak lehetőség szerint rendelkezzenek természetes vagy ásott túlfolyóval, hogy a hosszirányú átjárhatóság megvalósulhasson.
Azt is ki kell emelni, hogy bár a vízmegtartás szép cselekedet, de ha saját szakállunkra, egyeztetés nélkül végezzük, esetleg károkat okozhatunk. A vízőrzés legfontosabb alapvetései közé tartozik a természetalapú megoldások alkalmazása mellett, hogy az érdekelt feleket is be kell vonni (elsősorban az állami természetvédelmet, a vízfolyás kezelőjét és a vízügyi igazgatóságot). Amennyiben a cél a víz mederből való kilépése, szükség van területtulajdonosi hozzájárulásra is. A Hódtérkép program keretében most egy olyan fejlesztés készül, mely a természetszerű gát létesítmények és egyéb természetalapú megoldások regisztrálására is lehetőséget ad majd. Szeretnénk, hogy minél több adatot gyűjthessünk a vízőrzésről, akár hód, akár ember végezte el azt.
Képek: Dr. Juhász Erika
