Hogy lesz valaki méhmentő? És ha már az, miért fél a darazsaktól? Egy új dokumentumfilm-sorozat apropóján beszélgettünk Charlie Agarral.

A „Charlie méhmentő cége” epizódjai vasárnaponként 18 órakor láthatók a Viasat Nature csatornán.

Mi volt az első méhes élményed? Hogyan találtad meg ezt az életmódot?

Kezdetben egyáltalán nem érdekeltek a méhek. Aztán egyszer, amikor még Idahóban éltem, elrángattak egy méhész előadására. A fickó szenvedélyesen rajongott a méhekért. Ekkor hallottam először a királynőkről, hogy akár 2000 tojást leraknak egy nap alatt, és akár négy-öt évig is élhetnek. Teljesen magával ragadott ez az egész. Királynőt és méheket akartam. Megvettem az első méhcsaládomat, és azóta is ennek élek.

Mit dolgoztál korábban?

Sokféle munkát végeztem, például voltam riporter, éltem külföldön is, angolt tanítottam. Sokat utaztam, számos dolgot kipróbáltam. Texasban kötöttem ki, ahol marketinggel, értékesítéssel és nonprofit szervezetekkel foglalkoztam. Aztán jött a méhészet, ami megváltoztatta az életemet.

Hogy néz ki egy átlagos napod?

Mint például a mai? Miután befejeztük az interjút, vár rám néhány befogás. Texasban meleg van, körülbelül 95 Fahrenheit-fok (35 Celsius-fok, szerk.), és magas a páratartalom. Fel kell majd másznom egy fára, hogy befogjak egy csapat méhet. Illetve van egy másik helyszínem is, ott egy ház faláról kell leszednem őket. Ezután ellenőrzöm a saját kaptáraimat, amelyekből körülbelül 150 van most. Tanácsadást is vállalok egy kicsi, kellemes, tiszta, légkondicionált helyiségben, azonban az idő nagy részében a melóm a méhek körül elég piszkos…

Mi történik a méhekkel, miután befogod őket? Hazaviszed magadhoz, vagy örökbe adod őket?

Itt, Közép-Texasban afrikai méhek élnek, amelyek nagyon veszélyesek lehetnek az emberekre. A befogott családokat beköltöztetem magamhoz, és megfigyelem a viselkedésüket. Aztán munkára fogom őket! A kaptárakat bérbe adom mezőgazdasági vállalkozásoknak, amelyek Texasban adókedvezményre jogosultak, ha méhecskebarát gazdálkodást folytatnak. Tehát rehabilitálom a méheket, bérbe adom őket, utána kinyerem a mézet, amit eladok.

Sokan egy kalap alá veszik a méheket és a darazsakat, ugyanúgy félnek tőlük. Te mint méhbefogó dolgozol darazsakkal is?

Én utálom a darazsakat, mert tényleg veszélyesek. Allergiás is vagyok rájuk. Bár a darazsaknak is fontos szerepük van, a mézelő méh az egyetlen olyan rovarfaj, amelyet az emberek a mézükért, a beporzómunkájukért tartanak. Azonban itt, az USA-ban – és úgy tudom, hogy Európában is – több ezer magányos beporzó darázs van, amelyek nagyjából mindenevők, akár még dögevők is. Beporozzák a virágokat, ezért ők is létfontosságúak, mégsem siet a megmentésükre senki.

Itt, Texasban van egy nagy, gömb alakú darázsfaj, a mexikói mézdarázs. Viszonylag nyugodt természetű, nem agresszív. Őket csípem. Ha hívnak, megyek, és elhozom a fészküket. Van egy természetvédelmi területem, ahová kiteszem őket.

Ha a beporzókról általánosságban beszélünk, akkor rengeteg hasznos faj létezik, de csak a mézelő méheket lehet haszonállatként kezelni.

Mennyire kellenek a méhek nekünk? És mi mennyire kellünk nekik? Szükségük van egyáltalán ránk,
emberekre?

Na igen! Nekünk minden harmadik falat étel megteremtéséhez szükségünk van rájuk. Szinte mindent a beporzóknak köszönhetünk, leginkább pedig a méheknek. Teljesen beépültek a mezőgazdaságunkba és az ökológiánkba.

De hogy a méheknek szükségük van-e ránk? Ez nagyszerű kérdés, még senki sem tette fel nekem. Amikor méheltávolítást végzek, sok megbízótól hallom, hogy a méhek egyébként szemmel láthatóan jól érzik ott magukat. Szóval őszintén szólva elég jól elvannak, ha magukra hagyjuk őket.

A méheket rengeteg stressz éri miattunk, elsősorban az élőhelyük elvesztése miatt. Minden beporzónak megvan a maga helye, és az anyatermészet oda teszi őket, ahol nekik jó, és megadja nekik azt, amire szükségük van. Egészen addig, amíg az ember nem kerül hozzájuk túl közel.

Mennyire népszerű nálatok a méhészkedés?

Az Egyesült Államokban nagyon menő lett a méhészkedés. Egy csomó fiatal hipszter is belevágott. A hipszterek fővárosában, Austinban élünk, és itt már minden harmadik ember ezzel foglalkozik. Rengeteg a kisvállalkozó, fiatal méhész. Ez a generáció nem költözteti a méheit, mint a régi nagytermelők, hanem egy helyre telepítik a kaptárakat, és hagyják, hogy a méhecskék végezzék a munkájukat. Úgy gondolom, hogy a háztáji méhészkedés térhódítása igazán jó hír a természetvédelemnek.

Ez azt is jelenti, hogy az USA-ban növekszik a méhek populációja?

Igen. Mielőtt még méhész lettem volna, 2010 környékén folyton az összeomló méhkolóniákról szóltak a hírek. A termelők rejtélyes módon elveszítették a méhcsaládok 60–80%-át. Szerencsére a probléma súlyossága azóta csökkent.

Szerintem ennek több oka is volt. A növényvédőszer-használati szokások, a monokultúrás mezőgazdaság és az 1000 hektáros kukoricaföldek biztosan nem tettek jót. Tagja vagyok a Texasi Méhészek Szövetségének, egyeztettünk a törvényhozókkal. Ennek ellenére azért azt gondolom, hogy a méhészek egy kicsit önfejű népség. Valójában sokkal együttműködőbbnek kellene lennünk, mert nyilván szükségünk van a mezőgazdaságra is. Abban hiszek, hogy a méhészek, a természetvédők és a gazdák összefogásával közelebb kerülünk a megoldáshoz.

Még egy kérdésem lenne. Ajánlanád a gyerekeknek ezt a szakmát?

Semmiképpen! Ez egy nagyon piszkos, fárasztó és tikkasztó munka, és ritkán éri meg. Inkább azt mondanám a gyerekeknek, hogy kövessék a szenvedélyüket. Én megtaláltam az enyémet, és ez csodálatos!

Fotók: Viasat Nature