Mely állatfajok viselik legjobban a száraz, forró időjárást?

Az állatvilágban is megfigyelhető a szárazságtűrés: egyes élőlények elképesztő módon képesek alkalmazkodni ehhez a cseppet sem könnyű állapothoz. Az alábbi fajok mind mesterei annak, hogy a csapadékhiányos, forró élőhelyeken is boldoguljanak, ehhez azonban egymástól teljesen eltérő stratégiákat alkalmaznak.

Felmerült bennem a kérdés: vajon minden élőlény szenved az aszályos időjárástól, vagy vannak olyanok, amelyek kifejezetten elégedettek a száraz nyárral? Pribéli Levente biológus segített feltérképezni néhány hazai szárazságtűrő állatfajt.

Madarak, akik kifejezetten kedvelik ezt a szárazságot

Három olyan gyönyörű és különleges madárfaj is fészkel Magyarországon, akiknek nem gond a száraz időjárás. A szalakóta, a gyurgyalag és a búbos banka közös jellemzője, hogy trópusi származású, színpompás vonuló madaraink, amelyek kimondottan a nyílt, napos és meleg élőhelyeket kedvelik.

A szalakóta egykor a nyílt alföldi tanyavilág, és a fás legelők jellemző madara volt. Méretesebb rovarokkal, egyenesszárnyúakkal, például sáskákkal és kisebb hüllőkkel, rágcsálókkal táplálkozik.

Másik gyönyörű kék madarunk a gyurgyalag, mely fecskeszerűen repülő madár, főként repülő rovarokat, méheket, darazsakat, lepkéket zsákmányol.

A szárazságtűrő csoport tagja a búbos banka, melyet látványos tollazatáról, jellegzetes hangjáról könnyen felismerhetsz. Ideje nagy részében a talajon keresgél, ahol hosszú csőrével rovarokat, lárvákat, férgeket szedeget.

Miért bírják a szárazságot?

Ezek a madarak az evolúció során nem arra rendezkedtek be, hogy felszíni vizekből igyanak. A túléléshez szükséges folyadékot szinte teljes egészében a táplálékukból nyerik, hiszen a lédús lárvák, rovarok és kisebb gerincesek magas víztartalmú táplálékforrást jelentenek. Másik titkuk a fészkelési módjukban rejlik: mindhárom faj üregben fészkel. A szalakóta és a búbos banka faodúkban, míg a gyurgyalag mélyen a homok- és löszfalakba vájt, akár 2 méter hosszú üregekben. Ez szintén segíti őket abban, hogy az extrémebb meleget és a nedvesség hiányát ne csak ők, hanem a szaporulatuk is jól tűrje.

Ezek a zárt üregek egyfajta természetes légkondicionálóként működnek. A legforróbb, aszályos napokon is hűvösebb és párásabb a mikroklímájuk a kinti levegőnél, így a fészekben ülő fiókák nem száradnak ki a hőségben.

Pikkelyesek előnyben

A gyíkok alapvetően is jobban bírják a forróbb időjárást, ám a hazánkban is elterjedt zöld gyík hazánk legnagyobb és talán leglátványosabb gyíkfaja: a hímek torka a nászidőszakban ragyogó búzavirág- vagy kobaltkék színben ragyog. Erdőszélek, bokorerdők és napsütötte száraz gyepek jellemző ragadozója, jó eséllyel te is láttad már. De miért is bírja jobban a szárazságot?

A hüllők eleve rendkívül vízspóroló anatómiával rendelkeznek, ez tette lehetővé számukra a szárazföld teljes meghódítását. Ebben segít nekik a vízhatlan bőr, amely pikkelyes, erősen elszarusodott: ezen keresztül szinte egyáltalán nem veszítenek vizet a párolgással, szemben például a forróságot nagyon is rosszul viselő kétéltűekkel.

A vízvisszatartó kiválasztás is segíti az alkalmazkodásukat. A madarakhoz hasonlóan ők sem folyékony vizeletet, hanem félig szilárd, fehér húgysavat ürítenek, így a salakanyagok eltávolítása csak minimális vízveszteséggel jár.

Viselkedésük és életmódjuk is ezt a célt szolgálja. Változó testhőmérsékletű (ektoterm) állatok lévén zseniálisan használják élőhelyük mikroklímáját. A legforróbb nyári déli órákban a növényzet sűrűjébe, árnyékos kövek alá vagy rágcsálók üregeibe húzódnak. Ezzel elkerülik a túlhevülést, amely felgyorsítaná a szervezetük vízvesztését. A szükséges nedvességet ők is a táplálékukból, elsősorban rovarokból fedezik.

Rovarok, amelyek a szárazság legnagyobb nyertesei

A forró, aszályos gyepek és puszták igazi túlélői az ízeltlábúak. Nem véletlenül lehet nagy mennyiségű szöcskével, sáskával találkozni ilyenkor. Vannak azonban fajok, amelyek kifejezetten erre az időre specializálódtak.

A poloskák és kabócák: ezek a rovarcsoportok szúró-szívó szájszervvel rendelkeznek, így szárazság idején is képesek hozzáférni a növények mélyebb szöveteiben keringő nedvekhez. Lényegében megcsapolják az adott növény vízkészletét. Ez az a tulajdonságuk, amit a kertben szívesen elkerülnénk, gondolj a szívogatott paradicsomokra. Ám a poloskák esetében ez igencsak áldásos, hiszen a folyamatos „innivaló-utánpótlás” és az őket borító kitinpáncél teszi őket ellenállóvá az aszállyal szemben.

A melegkedvelő sáskák is ezt a csoportot erősítik: idén először sisakos sáskával is találkoztam a kertemben. A sisakos sáska, az olaszsáska vagy a szalagos sáska a száraz, szikár gyepek specialistái. A kitinpáncéljukat egy vékony viaszos réteg borítja, ami hermetikusan lezárja a testüket a párolgás elől. Emellett a testük oldalán lévő légzőnyílásokat, stigmákat, izmokkal képesek bezárni, így levegővételkor sem veszítenek extra párát. A tápcsatornájuk végén található Malpighi-edények pedig olyan hatékonyak, hogy szinte az utolsó csepp vizet is visszaszívják a szervezetükbe, így az ürülékük teljesen száraz.

A kertészeti csoportokban egyre gyakrabban emlegetett hollóbogár (Epicauta rufidorsum) is a szárazságtűrő rovarfajok közé tartozik. Ez a fekete testű, vörös fejű bogár a pusztagyepek lakója, és a hólyaghúzófélék családjába tartozik. Kifejlett állapotban lágyszárú növények leveleit rágja, amely kiváló vízforrást biztosít számára a nyári hőségben. Ezt a kertekben kevésbé kedvelik.

 A szalagos hólyaghúzó (Mylabris variabilis) is ezt a csapatot erősíti: a kifejlett, sárga-fekete szalagos bogarak virágporral és virágszirmokkal táplálkoznak, ahonnan kinyerik a nedvességet. A hólyaghúzóknak, így a fentebb említett hollóbogárnak is, azonban a lárvaállapotuk a legérdekesebb: a lárváik ugyanis sáskák földbe rakott petéivel táplálkozó paraziták. Mivel hetekig a föld alatt, az aszálytól védett rétegben, a sáskák lédús petéit fogyasztva fejlődnek, a felszíni extrém szárazság egyáltalán nem érinti őket.

Kiemelt kép: canva

Granát-Galló Tímea

A szerző további cikkei