A ózonréteg pajzsként védi a Föld élőlényeit a káros ultraibolya sugarakkal szemben, ezért vékonyodása minden élőlény számára veszélyt jelent. A túlzottan magas sugárzás hatására az embernek gyengülhet az immunrendszere, gyakoribb lehet a bőrrák, és a szürke hályogos megbetegedések száma is növekedhet. Ezzel párhuzamosan egyes állatfajoknál káros mutációk jelenhetnek meg, a növényeknél pedig növekedési rendellenességek léphetnek fel.
Az ózonréteg a Föld felszínétől számítva megközelítőleg 15–40 km-es magasságban, a sztratoszférában található. Ebben a magasságban az ózonmolekulák összesűrűsödnek. Az ózonréteg sűrűsége földrajzi szélességenként változik: az Egyenlítő fölött a legvastagabb, az Északi- és a Déli-sark fölött pedig a legvékonyabb. Ezért is észlelhették az ózonlyukat elsőként az Antarktisz felett, az 1970-es években.
Kapcsolódó bejegyzések
Alig tudunk róla, de egy klímaválságot már legyőzött az emberiség
Az 1980-as évekre nyilvánvalóvá vált, hogy az ózonlyuk léte és további növekedése komoly veszélyt jelent a bolygó élővilága és így az emberiség számára.
A felfedezés három tudós – Paul Crutzen, F. Sherwood Rowland és Mario Molina – nevéhez fűződik, akik felhívták a figyelmet arra, hogy az ózonkoncentráció csökkenését kiváltó valódi ok az emberi tevékenység. A kutatócsoport tagjai a felfedezésükért megosztott kémiai Nobel-díjat kaptak.
Az ózonréteg vékonyodását elsősorban a klórozott-fluorozott szénhidrogének (CFC-k és HCFC-k) használata eredményezte, melyeket széleskörűen használtak az iparban és a háztartásokban egyaránt. Napjainkra az 1987-ben aláírt montreali jegyzőkönyv környezetvédelmi intézkedéseinek hatására – amelynek értelmében lényegében betiltották a CFC-k használatát – az ózonréteg elvékonyodása megállt, sőt néhol regenerálódni kezdett. Friss számítások szerint az intézkedések folytatásával az antarktiszi régióban 2065-re, az északi sarkvidéken 2050-re állhat vissza eredeti szintjére az ózonréteg vastagsága.
