Kiszáradt a 105 kilométeren keresztül folyó, „túlzabolázott” Tarna

A legtöbb kis vízhozamú vízfolyás már kiszáradt. De mi történik a tájjal és a benne létező élővilággal, ha az olyan nagyobb hozamú, 41 halfajnak otthont adó folyók is „feladják”, mint a Tarna? A Bükki Nemzeti Park hidrológiai referense, Csipkés Roland írt nekrológot a kiszáradt folyóhoz.

A Tarna a Zagyva folyó egyik legjelentősebb mellékvize, amelynek nagysága magához a Zagyváéhoz is mérhető. A vízfolyás Szlovákiában, a Medves-fennsíkon, Tajti falu szélén ered, majd Cered térségében lép be Magyarország területére. Vizének útja a dombvidéktől a síkvidékig összesen 105 kilométert tesz ki, mielőtt Jászjákóhalmánál a Zagyvába torkollana. Vízgyűjtő területe hatalmas, 2116 négyzetkilométert ölel fel, átlagos vízhozama pedig 4,0 m³/s. Bár a laikusok közül sokan csak kis patakként gondolnak rá, a Tarna páratlan természeti kincs (több tucatnyi halfaj, egész pontosan 41 – köztük számos védett és fokozottan védett – élőhelye), melynek elvesztése felbecsülhetetlen károkat okoz.

5 év alatt másodszor szárad ki

Hát, így vagyunk. Kiszáradt a Tarna. Megint. Az a Tarna, amelyik régiónk egyik legfontosabb vízfolyása.

Olvasható a Bükki Nemzeti Park honlapján. A helyzet súlyosságát és felgyorsulását jól mutatja, hogy az elmúlt öt évben immár második alkalommal tűnt el a víz a mederből. Ráadásul ez nem csak elszigetelt jelenség: síkvidéken és dombvidéken egyaránt, így Kápolnánál, Verpelétnél és Szajlánál is ez a látvány fogadja az arra járókat. A mederben a néhány természetes kis medencén kívül már csak ott akad némi víz, ahol az „árvízi védekezés” jegyében elbontott hódgátak megmaradt torzói még megőriznek egy-egy pocsolyányit. Ezen a néhány liter vízen kénytelen osztozni a Tarna fuldokló élővilága és a térség szomjazó vadállománya. Ahogy a hidrológus is fogalmaz:

Semmi nyüzsgés, semmi csobogás – az állatok néma segélykiáltását az utolsó vízcseppekkel együtt beissza a szomjas meder.

A folyószabályozás az egyik fő ludas

A pusztulás azonban nem írható kizárólag a klímaváltozás és az aszályok számlájára; az emberi beavatkozás, a folyószabályozás és a hibás szemlélet legalább ekkora szerepet játszik benne. A szakember arra kér mindenkit, álljunk meg egy pillanatra, és ízlelgessük a kifejezést: árvízi védekezés. Miközben az árvíz valójában a természet lüktető pulzusa lenne, ami éltető vízzel, termékeny üledékekkel és tápanyagokkal látja el a vízfolyások menti területeket, mi ezt az életet vettük el a folyóktól, amikor gátak és depóniák közé szorítva megzaboláztuk és igába hajtottuk őket.

Némi földterület és néhány rossz helyre épült ingatlan megóvása érdekében egyszerűen amputáltuk a folyókat a saját árterüktől. Hogy az egyéni érdek felülírhassa a társadalmit, a mérnöki cél évtizedekig a vizek minél gyorsabb elvezetése lett. „A műtét sikerült, de a beteg meghalt.” Sikeresen megvédtük a területeinket a víztől, cserébe elpusztítottuk magát az élő folyót. A legtragikusabb az egészben, hogy a társadalom ma is inkább fél az árvíz pusztán elméleti lehetőségétől, mint az ökológiai, humán és gazdasági katasztrófát okozó biztos kiszáradástól – olvasható a cikkben.

Elhúzódó szárazság

A korábban csak elvétve jelentkező, egy-két hetes mederszárazságok ma már hónapokig – akár fél évig – is elhúzódhatnak. Ennek következményei szinte visszafordíthatatlanok: a ritka őshonos fajok eltűnnek, és egyáltalán nem biztos, hogy a víz visszatértével képesek lesznek újra megtelepedni. Helyüket agresszív invazív élőlények vehetik át, miközben a felszín alatti vízkészletek pótlódása is megáll.

A nekrológ egyértelmű üzenetet hordoz: azonnali, radikális szemléletváltásra van szükség. A vizet nem tekinthetjük többé korlátlan, pazarolható vagy mielőbb „elvezetendő” tehernek. Meg kell tanulnunk megtartani a vizet a tájban, mielőtt túl késő lesz – különben társadalmunk is a Tarna sorsára juthat.

Forrás: BNPI

Kiemelt képünk illusztráció. Forrás: Pexels

Greendex Szemle

A szerző további cikkei