A klímaváltozás egyik fő vizsgálati alanya az olvadó jég: sarki jégsapkák, gleccserek, hófödte területek. Mit tanulhatunk a sarki jég változásaiból? Mennyire kell félnünk az olvadástól? A New York-i Columbia Egyetem olasz származású neves kutatójával a Brain Baron találkoztunk.
Marco Tedescot látva nem egy tudósra, hanem inkább egy megszállott extrém sportolóra asszociál az ember elsőre. Saját fotóin mutatja be Grönland és Antarktisz jégmezőit, ő maga csüng jégvájatokban és hasal óriási szakadékok szélén, közben mintákat vesz és elemez. Előadása után a sajtószobában ülve rögtön feltűnik hópehely-tetoválásokkal tarkított karja.
A klímaváltozás és az eltűnőben lévő jég kapcsán nagyon sok kérdés elhangzik manapság. Szerinted melyik a legfontosabb ezek közül?
A kutatásomban azt szeretném megérteni, hogy hogyan hatnak a bolygó különféle folyamatai egymásra és a jégolvadásra. Érdekel, vajon a folyók gyorsabban folynak-e, vagy hamarabb tűnik-e el a hó.
Kicsit messzebbre tekintve azonban az is fontos nekem, hogy hogyan tudok segíteni az eljövendő generációknak, milyen eszközöket adhatunk a kezükbe, hogyan taníthatjuk őket. Ez a generációk közti klímaigazságosság témája. Szóval, ha lenne végtelen időm és végtelen pénzem, a felét, ami ugye így szintén végtelen, erre fordítanám, a másik felét pedig arra, amit most is csinálok a kutatásaim mellett: az Egyesült Államokban élő hátrányos helyzetű kisebbségeket, spanyolajkúakat és afroamerikaiakat segíteném, hogy jobban értsék, mivel kell szembenézniük a klímaváltozás kapcsán.
Az előadásodban azt mondtad, hogy az időjárásunk hamarosan az ezer évvel ezelőttihez lesz hasonló, amikor az éghajlat melegebb volt, és Grönland jégmentes, zöldellő vidékén viking kolóniák élhettek. Miért ilyen fontos kutatni, milyen lesz, ha már tudjuk, hogy ilyen lesz?
Jó kérdés, egyébként hozzáteszem, hogy ezután a kis melegedés után újabb lehűlés jött, és a Vörös Erik által alapított települések gyorsan kihaltak. Olyan nyom nélkül tűntek el, hogy viking leszármazottakat egyáltalán nem találunk Grönlandon, csak inuitokat, akik még korábban Kanada felől érkeztek.
De visszatérve a kérdésre: ami most másképp történik, mint akkor, az a változás sebessége. Sokkal lassabban zajlott minden, volt idő alkalmazkodni. Abban az időben ráadásul az emberi népességnek nem élt ilyen nagy százaléka a tengerpartok mentén, ezért egy nagy vízszintemelkedésnek nem volt kiterjedt hatása. Ma az emberiség egyharmada él a partok mentén! És azt sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy akkor nem volt emberi tényező a klímaváltozásban, most pedig felelősek vagyunk érte. A mértékén lehet vitatkozni, de kétségkívül szerepet játszunk benne.
A könyvedben volt egy meglepő rész. Tevék az Északi-sarkon…
Igen, találtunk ilyen maradványokat. És biztosan van ott még más is. Nemcsak tevék, hanem más élőlények is. A sarkvidéken talált tevemaradványok története nem is igazából magukról a tevékről szól, hanem a felismerésről, hogy nem tudunk mindent, és amiről azt hisszük, hogy tudjuk, az is megkérdőjeleződhet. Ha valaha tevék éltek ott, akkor más melegebb égövi állatnak is lennie kellett. Új fajok pedig jelenleg is formálódnak, például megfigyelhető, hogy a jegesmedvék és a fekete medvék már párosodnak egymással.
Nagyon izgalmas felfedezéseket rejtenek azok a mélyből felhozott jégfuratok, amelyeket a sarkvidéki kutatások felszínre hoznak. Elfeledett vulkánkitörések, kataklizmák, kihalási események. Mikről mesélnek még ezek a rétegek?
Egy ilyen jégfuratra úgy tekinthetünk, mintha a bolygónk memórája lenne. A vulkánkitörések hamuja megszínezi a jeget, belefagy, és rétegeket alkot. Ezek a rétegződések nagyon jól alkalmazhatók a jég korának meghatározására. Rengeteg múltbéli eseményt megmutatnak a furatok, amelyeket korábban nem ismertünk, hiszen ezeket nem is ismerhetjük máshonnan.
Minél mélyebbre megyünk, annál érdekesebbek a rétegek. Vannak olyan antarktiszi jégfuratminták, amelyek 800 ezer évre visszanyúlnak. Semmilyen kőzet vagy évgyűrű vizsgálata nem tud ilyen messzire visszavinni az időben. Minden fúrással valami újat láthatunk. És ha elveszítjük a jeget, ennek a hatalmas memóriának is búcsút mondhatunk, mert ez a mostani tudásunk szerint sehol máshol nem létezik, csak a sarki jégben.
Egyetértesz azzal, hogy a jégmezők valójában sivatagok?
Az Antarktisz valódi sivatag, minden definíciónak megfelel. Csak 3 centiméternyi csapadék hullik évente, ami a Szaharához teszi hasonlatossá. Ez a csapadékmennyiség magyarázatot ad arra is, hogy miért ennyire öreg ott a jég. Hogy évi 3 centi hóból 10 kilométer vastag jeget hizlaljon magára a kontinens, ahhoz nagyon sok idő kellett. Ráadásul, gondolj bele, nagyjából 1 méternyi hó összetömörödéséből mindössze 9 centiméter jég keletkezik.
Grönland viszont nem sivatag, az egy nagyon csapadékos vidék. Helyenként 2–3 méternyi hó is leesik egy évben. A sziget középső részén vastagabbra hízik, ott nem olvad úgy, mint a szélein.
Ezt végiggondolva, ezek a jégmezők eléggé máshogy viselkedhetnek.
Nagyon különbözőek mind felépítésüket, mind más tulajdonságaikat tekintve. Nagyjából annyira hasonlít az antarktiszi és a grönlandi jég, mint egy fenyő és egy tölgyfa. Mindkettő fa, de a leveleik, a növekedésük, a kinézetük jelentős különbségeket mutat.
Valóban? Ez elég nagy különbségnek hangzik. A gleccsereik, a jég tagoltsága, az olvadás és a töredezettség hasonlónak tűnik a képeken.
A jég fizikai valósága ugyanaz, de Grönlandon a melegedő levegő játszik nagy szerepet az olvadásban, a Déli-sarkon pedig az óceán és a jég alatti kontinens tulajdonságai. Mindkettő olvad tehát, de különböző okokból.
Az Antarktisz jege alatti mélyben különleges élőlényeket találtak a kutatók. Hasonlíthat ez a földön kívüli élethez?
Egyértelműen igen. Sokan kutatják ezt az élővilágot, mert annyira ősi, annyira tiszta és annyira érdekes. Például itt vannak ezek a mára már szinte tudományos popsztárnak számító medveállatkák. Lefagyasztod, felforralod, felgyújtod, kiküldöd őket az űrbe, és nem halnak meg, mert nem oxigént, hanem napenergiát és néhány kémiai reakciót használnak csak az életükhöz. Ha létezik élet a Földön kívül, ehhez hasonló lehet a jeges felszínű bolygókon.
De ezeknek a létformáknak az ősei azonosak a mienkkel. Nincs bizonyíték arra, hogy a Földön kívülről érkeztek volna.
Kell félnünk attól, amit a jég rejt?
Szerintem van mitől félnünk, igen. A jég olyan, mint egy hatalmas vadállat, ami szelíd, amíg nem zavarják meg a nyugalmát. Ha megbolygatjuk, akkor bármi jöhet. De félelem helyett akár örülhetünk is annak, hogy van mit felfedezni, van mit tanulni a jégből: hogy mi történt a múltban, hogyan tudunk jó irányba változtatni a dolgokon. Hatással van ránk, hiába messze van tőlünk itt, Európa közepén, mint ahogy a Nap is hatással van, pedig milyen távol van az is.
Kutatásaid során a téli hosszú sötétségben is kint voltál a jégen? Van, amit esetleg csak akkor lehet vizsgálni?
Észak-Amerika hideg teleiben sokszor volt már részem, de Grönlandon vagy az Antarktiszon nem jártam még téli éjszakán. A Déli-sarkon az a jellemző, hogy ilyenkor az emberek bezárkóznak az állomáshelyeikre. A kutatók többsége egyébként nem nyáron érkezik, hanem tavasszal, az olvadás előtt, mert ilyenkor már nincs annyira rettenetesen hideg, viszont jól vizsgálható a jég állapota, és hogy mennyi hó esett. Még nincs folyékony víz, jól használhatók a motoros szánok, amelyek vízen nem. Biztonságosabb is kint járni olvadás előtt. A tél viszont valóban embert próbáló. Mi általában sátorban lakunk, ez télen borzasztóan nehéz műfaj ott. De én is vágyom a sarki éjszakát és az északi fényt látni, tervezek télen is odautazni.
Mit szeretsz a legjobban a jeges vidéket járva?
Őszintén? A találkozást a saját belső világommal. A jég nagyon különleges táj, ami különleges érzéseket tud kiváltani az emberből. Varázslatos, hatalmas, mégis törékeny. Felfoghatatlanul nagy és kiismerhetetlen, de közben óriási változásokat él át miattunk. A belső gondolataim teljesen össze tudnak kapcsolódni a körülöttem elterülő természettel. Ez az én valódi otthonom.