Meggyőződésünk, hogy sportolni egészséges. Ám vannak olyan anyagok, amik könnyebben bejutnak a szervezetünkbe, miközben klóros vízben úszunk, vagy a poros utcán futunk. Mit mond a tudomány, és mit tehetünk mi, hobbi sportolók, hogy minimalizáljuk a káros hatásokat? Dr. Szikra Péterrel, a Magyar Testnevelési Egyetem Egészségtudományi és Sportorvosi Tanszékének docensével beszélgettünk.

Az ön egyik szakterülete kifejezetten a sportolókra ható környezetszennyezés, toxikus tényezők vizsgálata. Miért vizsgálják külön a sportolók helyzetét? Miben különbözik egy sportoló egy átlagembertől?

A sportolók sem egyformák, nagy különbség van a hobbisportolók és a versenysportolók között, valamint az sem mindegy, hogy mit vizsgálunk. Ha a folyadékbevitelt vagy a táplálkozást nézzük, akkor egy sportolónak átlagosan 2,5–3-szor annyi tápanyagot kell bevinnie, mint egy átlagembernek, a légzése, a ventillációja pedig akár 12–13-szoros is lehet. Bármi, amit iszunk, eszünk vagy belélegzünk, és tartalmaz környezetszennyező anyagot, az ennyivel erősebben érintheti a sportolókat. Ez a kiindulási alap.

A környezetszennyezés mértéke az utóbbi évtizedekben borzasztóan megnőtt, egyre többféle a környezetszennyező anyag is. Itt a tanszéken azt próbáljuk elérni, hogy a tanárok vagy sportszervezők, akik kikerülnek az egyetemről, és az egészséges életmód érdekében tevékenykednek, tudjanak arról, hogy minek teszik ki a sportolókat, az ifjúságot vagy akár adott esetben például a helyszínen lévő akár 40 ezer nézőt.

Az élsportban pedig azt próbáljuk felmérni, hogy melyek azok a környezetszennyező anyagok, amelyek rontják a teljesítményt, vagy növelik a sérülés kockázatát, mert ilyenek is vannak. Ezekkel tisztában kell lennie egy jó szakembernek, hogy meg tudja védeni a sportolóját. Ha pedig már nem tudja elhárítani a káros hatást – hiszen azért mindannyian valamilyen szinten ki vagyunk téve a környezetszennyezésnek –, akkor próbáljon olyan anyagokat, olyan módszereket alkalmazni, amelyek csökkentik a káros hatásokat.

Dr. Szikra Péter a Testnevelési Egyetem főállású oktatója és kutatója, aktív vitorlázó. Eredetileg földrajz–testnevelés szakos tanárként diplomázott az ELTE-n, majd okleveles környezetvédőként végzett Szegeden. Versenyszerűen röplabdázott, majd egy sérülése nyomán került kapcsolatba az egészségüggyel, ahol minimálisan invazív (legkevesebb beavatkozással járó) technológiákkal kezdett foglalkozni. Kutatásait az agy és a központi idegrendszer vaszkuláris (érrendszeri) betegségeinek endovaszkuláris ellátása terén folytatta. Ezután a világ ötödik legnagyobb gyógyszercégénél helyezkedett el, ahol belülről is megismerhette a gyógyszerfejlesztésekkel kapcsolatos stratégiákat. Elsősorban az interdiszciplináris, tudományágak közötti megközelítések érdeklik. Példaként egy traumatológiai kérdést említett: az építészetben már kitalálták azt a horgonyzásos technikát, amellyel össze lehetett illeszteni a problémás csontot.

Mióta létezik Magyarországon ez a tudományterület?

Négy éve kezdtem el ezzel foglalkozni, előzményeket nem nagyon találtam. Illetve Mohácsi tanár úr volt anno nálunk, aki 2005-ig környezet-egészségtant tanított, de hát az már több mint 20 éve volt. Azóta teljesen megváltozott a világ, ma már teljesen más anyagok veszélyeztetik a sportolók egészségét és teljesítőképességét.

Az volt a stratégiám, hogy először megismerem azokat az anyagokat, amelyek károsan hatnak az emberi szervezetre, és megértem azokat a metabolikus és légzéshez kapcsolódó sejtes folyamatokat, amelyeket ezek befolyásolnak. Ilyen anyagok a higany, a króm, a policiklusos aromás szénhidrogének vagy a legújabbak, a per- és polifluoralkil (PFAS) vegyületek. Azt kutatom, hogy a sportolói teljesítményt ezek hogyan befolyásolhatják, és a sportágak mindennapjaiban miként jelennek meg.

A környezetszennyezésben két fontos momentum van: a dózis (a mennyiség), valamint az expozíció (hogy milyen hosszan hat egy anyag). A kettő együttesen fontos. Az sem mindegy, hogy egyszerre hányfélét kap a sportoló, mert egy dologgal szemben egész jól működünk, de ha az immunrendszernek többfelé kell „figyelnie”, alaposan kimerülhet. Ha több fronton kell egyszerre harcolnunk, az mindig nehéz.

Emlékezetes eset volt az Olimpián a Szajna szennyezettsége, amiről nagyon sokan hallhattak. De ott vannak a városi futók a légszennyezéssel, az úszók a klórral, én pedig teniszversenyző vagyok, nekem a salakkal mint szálló porral szemben voltak fenntartásaim. Ezekről nincsenek hosszú időre visszanyúló tapasztalataink, hiszen az emberek régen nem vagy nem így űzték ezeket a sportokat. Mi az, ami valóban veszélyes?

Az élsport könyörtelen és nem egészségbarát, én ezt kimondom. A csúcssportolóink kizsákmányolják a szervezetüket. Olyan erős a motivációjuk, hogy nagyon sok mindent beáldoznak. Ez a párizsi eset egy lakmuszpapír volt. Mindenki tudta, hogy azok az E. Coli bacilusok, amelyeket kimutattak, rendszeresen ott vannak, nem pedig az egyik nap vannak, a másik nap már nincsenek, és akkor lehet versenyezni. Ez botrányos. Utána több versenyző vérhast kapott, infúzión tartották őket kórházban.

A salakot említette a saját sportágában. Minden porszerű anyag, amit belélegzünk, irritációt okoz. Ha locsolják a salakot, ez kevésbé történik meg. De salak és salak közt is óriási különbség lehet. Amit itthon vörös salakként ismerünk, az a nógrádi szénbányák meddőhányóiból származik: tiszta anyag, a bányászatkor az égetés során képződő maradvány. Ez általában nem tartalmaz olyan szennyező anyagot, amely káros hatású lenne, amikor belélegzi.

De az sem mindegy, hogy hol van a sportpálya, jár-e fölötte a levegő, hull-e rá csapadék. A különböző vegyi anyagok, olajszármazékok be tudják szennyezni úgy, ahogyan a talajt is. De míg a talajnak van egy fantasztikus öntisztuló képessége, a salak nem élő anyag. Tehát én biztos, hogy egy nagyvárosban 5–10 évente lecserélném a salakot, akár teniszpályáról, akár atlétika- vagy focipályáról van szó. Régen egyébként röplabdáztunk is salakon.

Mi a helyzet az úszókkal?

Az úszás csodálatos sport. De tudni kell, hogy Magyarországon a szakirodalom szerint az uszodai fürdővizek, gyógymedencék 70 százaléka valamennyire szennyezett. Kétfajta rendszerrel működnek a medencék, az egyik a vízforgató, a másik a töltő–ürítő rendszer. Utóbbit általában a gyógyvízhez alkalmazzák, amikor szeretnék, hogy a benne lévő ásványok a bőrön keresztül felszívódjanak. Itt általában idős emberekre gondolunk, és az ő fertőzőképességük jelentős. Ráadásul a meleg víz a természetes faggyúréteget is leoldja a bőrünkről, tehát magyarul még kitettebbé tesz minket a különböző paraziták, baktériumok, vírusok, akár a HPV számára. Ez kockázatot jelent.

Én mindig mondom a tanároknak, hogy ne engedjük, hogy a gyerekek az úszóedzés végén beugorjanak a meleg vizes medencébe, mert amikor már eltűnt a bőrük védőrétege a hosszú úszásnak köszönhetően, a forró vízben kitágulnak a pórusaik, és mindent begyűjtenek.

Maga a klór önmagában nem olyan veszélyes, de kétéves kor alatt azért nem ajánlják. Babaúszáskor is nagyon fontos, hogy ne tegyük ki klórnak a kicsiket, mert az ő esetükben még a tüdő fejlődésében is problémát okozhat. A klórral akkor van probléma, amikor szerves anyaggal találkozik a vízben. Praktikusan fogalmazva: ha az emberek belepisilnek a vízbe, illetve ha a bőrükről leoldódónak anyagok, akár az izzadtság, akkor olyan vegyületek képződhetnek, amelyek veszélyesek lehetnek.

Tehát fontos a tiszta víz. Fontos, hogy a rendszer olyan minőségű legyen, hogy a szerves anyagokat ki tudja szűrni, vagy pedig gyakran cseréljék a vizet. Hozzáteszem, fantasztikus szabadvizeink vannak: gyakorlatilag májustól október elejéig látogathatók a nagy vizeink, a Balaton, a Tisza-tó, a Velencei-tó (mondjuk, az utóbbit nem tartom annyira jónak tisztaság tekintetében). Nagyjából kétmillió ember fél órán belül el tudná érni ezeket a tavakat, mégsem használjuk ki. Ez borzasztóan furcsa számomra.

A folyóvizeket is ennyire ajánlaná?

A folyóvizek esetében a legnagyobb probléma a gyógyszerszennyezés. Egy osztrák tanulmány a Duna budapesti szakaszán 59 gyógyszer-hatóanyagot azonosított. Ebből 21 az ivóvízben is benne van. Egy hormonkészítmény, egy antibiotikum, egy magasvérnyomás-gyógyszer vagy egy béta-blokkoló abszolút negatív hatással van a sportolói teljesítményre. Az antiepileptikumok kis százalékban hasznosulnak, és nagyon lassan bomlanak le, ezek is nagy koncentrációban meg tudnak jelenni a folyóvizeinkben. Olyan mennyiségű a karmabazepin a folyóvízben, főleg a Dunában, ami már valós kockázatot jelent. Ez óriási probléma.

Ezen egyébként lehetne segíteni. Van is tervünk, de akkora a palackozott ásványvíz biznisze, hogy nehéz küzdeni ellene. De már vannak olyan, akár az otthonunkban is felszerelhető szűrőberendezések, amelyek megtisztítják a vizet a gyógyszermaradványoktól. Az ivóvizünk tisztasága mindent befolyásol. Leginkább azt mondanám, hogy amikor valaki egy természetes forrásnál jár, akkor a fém- vagy üvegtartályát töltse meg, és abból igyon, az a legjobb.

Nagyon sokan választják a futást kikapcsolódásként, akár hobbiból versenyeznek is. Mit gondol a városi futókat érő szennyezésekről?

Nem szabad városban futni. Amikor futunk, megtornáztatjuk az izmunkat, fokozzuk a keringést, átöblítjük vérrel a pangó területeket, és kiaknázzuk testi képességeink pozitív hatásait. Ez nagyon dicséretes. De ez nem járhat együtt olyan mértékű károsanyag-bevitellel, ami viszont nagyon megterheli a szervezetünket.

Meg kell találni a megfelelő terepet. Semmiképpen ne olyan helyen fussunk, ahol pang a levegő, és autók járnak! A Duna-part például egy jól átszellőztetett terület a fővárosban is. Figyeljük a térképet, ellenőrizzük, hogy áll aktuálisan a szállópor-koncentráció! Üljünk fel a buszra, menjünk fel a dombra, a hegyre, szánjunk erre 20 percet! Lehet, hogy ennyivel kevesebbet fogunk futni, de ha már csak 200 méterrel magasabbra megyünk, például a Gellért-hegy tetejére, ott sokkal jobb lesz a levegő.

A „magaslati levegő” mellett hogyan lehet még az említett káros hatásokat csökkenteni? Feltéve, hogy nem fogunk tudni hirtelen kiköltözni a városból, és nem szeretnénk munkahelyet sem váltani.

Először is legyünk korrektek, nagyon becsüljük meg azokat, akik hajlandóak mozogni! Olyan mértékű az eltunyulás a társadalomban, ehhez kapcsolódóan pedig a túlsúly, a pangó vérkeringés, hogy aki rendszeresen mozog, fut, úszik, és ezt nem mindig szmogban teszi, az máris nagyon jót tesz magával.

A pangó keringés problémájáról egy picit bővebben még mesélnék, mert ez talán kevésbé ismert. A kolorektális (a vastag- és a végbelet érintő) és kismedencei rosszindulatú daganatok, valamint a tüdőcsúcsdaganatok és a tüdőgyulladások tipikusan azokon a területeken képződnek, ahol pang a keringés. Klasszikus probléma a számítógépes ülőmunka, eközben ugyanis a tüdőcsúcsot nem tudjuk átlélegezni. A salakanyagok lerakódnak, gyulladást okoznak, ez melegágya a súlyos betegségek kialakulásának. A kismedence ugyanez. A hasizmunknak, a csípőhorpasznak, a bordaközi izmoknak mozogniuk kellene, ezek pumpálják a vért a gasztroenteriális rendszerbe, a szaporítószervekbe, a prosztatába, a petefészekbe, mindenhova. Feltűnő a jelenség, hiszen csak az utóbbi 30–50 évben ülünk ennyit.

Visszatérve a kérdésre, a természetben való mozgással jelentősen tehermentesíteni tudjuk a szervezetünket. Ha elmegyünk egy hétre a hegyekbe kirándulni, máris sokat tettünk. A magaslati levegőn megszűnik a szmog- és a porterhelés, tisztulni kezd a tüdőnk. Ilyenkor igyunk sok folyadékot is!

Használhatunk illóolajokat – borsmentaolajat és levendulaolajat –, ezek is segíthetnek fellazítani a lerakódásokat. Ezek antibakteriális, antivirális hatású szerek, megkönnyítik a légzést is. Ne szintetikus alapúakat vegyünk, az ilyenekben nincs hatóanyag, csak az illat.

Hogyan állnak az Ön munkájához a sportágak szakszövetségei?

Nincs kapcsolatunk. Az általunk végzett kutatás újszerű, négy éve zajlik csupán. Fő célom az, hogy a jövő tanárait, edzőit, sportszervezőit tájékoztassam. A Rekreáció Tanszékre hívtak, hogy ott is kapcsolódjak be munkába, a Fenntarthatóság és környezetkultúra tárgyat ott is oktatom.

A kurzus elején, amikor még sokan megjelennek, koncentráltan ismertetem a toxinok sportolókra gyakorolt hatásait. Az egyik ilyen óra után felállt egy termetes srác, és azt mondta, hogy ő szorong. Annyi negatívumot mondok, annyi minden érhet minket, hogy ő szorong, amióta az én órámra jár. Csak azt tudtam mondani neki, hogy kapja össze magát, mert ebben élünk, és őrá fogjuk bízni a gyermekeinket.

Képek forrása: Canva, Dr. Szikra Péter képének forrása Dr. Szikra Péter